Négy

Ennyi idős voltam, amikor elment az, aki a kedvemért megtanulta kezelni a mikrohullámú sütőt. Aki az ágy mellé húzta a fotelt, hogy vigyázzon rám, ha alszom. Aki azt mondta, hogy a barna pléd magától takar be engem, mert látja, hogy fázom álmomban. Aki megengedte, csak nekem, hogy a paplannal, párnával, ágytakaróval, csipketerítővel megrakott, tükörsimára bevetett ágyat összeugráljam. Akinek belekanalazhattam az ebédjébe akkor is, ha öt perccel korábban álltam fel az asztaltól.

Kilenc

Kilencévesen köszöntem el a nőtől, aki bottal közlekedett a lakásban, annyira fájt a lába, de aki képes volt hajnalban felkelni, hogy maga öltözzön föl, és előkészítse a legkedvesebb unokája reggelijét. Akinek briliáns volt a humora. Aki felülbírálta értem a régi haragját. Aki először kérdezte tőlem az egyik születésnapomon, hogy könyvet kérek-e vagy játékot, és amikor azt válaszoltam, hogy könyvet, akkor megdicsért.

Tizenöt

Tizenöt múltam, amikor dédi, aki felnevelte a nagymamámat és a három testvérét is, itthagyott minket. Akinek a remegős kezét fogva sétáltam fel a meredek utcán. Aki akkor is misére ment, amikor már minden lépés nehezére esett, és akinek a helyére egy szál virágot tettek a templomban, amikor meghalt. Akinek az udvarán lehetett rohangálni a többi gyerekkel, akiből tizenegy év távolából leginkább a mosolyára és a nevetésére emlékszem.

Húsz

Ilyen kerek évszámom volt, amikor Kormos mama elaludt a kórházban. Nem volt semmi baja, csak megöregedett, legalábbis az orvos ezt mondta. Szerintem pedig ez sem egészen igaz, csak már olyan kicsi volt és törékeny, hogy a felhőkön könnyebben tudott járni, mint itt a földön. 54 évet töltött egyedül.

Én úgy félek a magánytól, hogy leginkább 54 percet sem töltök szívesen teljesen egyedül.

Ő játszott az apukámmal, ő sütötte a legfinomabb bejglit, és ő mondta mindig, hogy ne kapkodjam el a férjhez menést. Sietve rosszul választani nagyon könnyű, aztán mihez kezdek majd? Legyen életem, legyenek tapasztalataim, legyen egzisztenciám, hogy ha az ég a földre rázuhan, akkor is tudjak mihez kezdeni, és senkinek ne legyek kiszolgáltatva.

Huszonnégy

Ennyi idős fejjel engedtem el Kereszt kezét. Szó szerint, mert az utolsó napon, amit még köztünk töltött, ott ültem az ágya mellett. Kint ragyogott a nyári nap, olyan volt a táj, amit a kórház ablakából láttam, mint egy giccses festmény. Ő már alig-alig volt velünk. Néha, egy-egy pillanatra visszatalált. Ültem az ágya mellett, fogtam a kezét, épp a strandra készültem, hisz mit csináljon az ember kánikulában. Kértem, hogy igyon, az sem baj, ha azok a szomorú, szottyos kis gofriszeletek ott keményednek meg a celofánban, csak igyon egy kicsit. Akkor rám nézett, és egy röpke pillanatra láttam a szemén, hogy tudja, hol van. Tudja azt is, ki vagyok. Annyit mondott: „Szép vagy...". Aztán megint elvesztettem. Bár tudnám, honnan jött rá, hogy én épp egy hátán kapálózó cserebogárnak éreztem magam. Néhány órával később már ennyi időre sem volt tudatánál. Két mondat hozta vissza egy kicsit a földre akkor, amikor anyával beszélt telefonon. Anya azt kérte, hogy várja meg, siet haza, tartson még ki egy kicsit, akkor tisztán és érthetően azt válaszolta, rendben.

Meg is várta. Csak este ment el.

Vannak dolgok, amelyek mélyebben vannak huzalozva annál, hogy a test kopásával maguktól elmúljanak. Kereszt is felismerte annak a nőnek a hangját, akit a sajátjaként szeretett. Aki végighallgatta a végtelen telefonokat, aki akkor is átment hozzá, amikor ő a legjankanénibb formáját hozta. Anya nem felejtette el, mennyit kapott tőle, és a végén Kereszt sem felejtette el, mennyit kapott anyától.

Egy este azt álmodtam, hogy egy hotelszoba folyosóján állok, ahol jobbra és balra ajtók nyílnak. Benyitottam az egyik szobába, úszott a napfényben, és egy karosszékben ott ült Fülöp dédi. Rám mosolygott, megismert. Azt mondta, már nagyon hiányoztam neki, örül, hogy lát, menjek csak tovább, itt vannak a többiek is...

Tudom, Dédi, tudom, hogy itt vagytok!

Kormos Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ilya Andriyanov