–

– Süssél sütit! – nyaggat a kishúgom.
– De milyet?
– Ha tudnám, mit akarok enni, megsütném én – érkezik a gyors, önérzetes válasz.

Elővettem hát dédanyám örökségét, az ütött-kopott Váncza-féle recepteskönyvet, és kikerestem belőle az „Omlós almás (igen jó sütemény)” receptjét. 
Amikor előveszem ezt a könyvet, kicsit olyan, mintha Mamikával főznék. Őt nem ismertem, a dédapámra emlékszem csak. Ő volt Apóka, az egész család így hívta. Jó pár évvel a halála után matekoztam ki, hogy ő lehetett a dédpapám. Apóka a nyíregyházi Hadik-huszárezred fegyvermestere volt. Egy nap Sopronban állomásoztak, és jött a parancs: indulás Ausztriába. Másnap végigbombázták Sopront. Mamika aztán Ausztriában szükségkonyhát hozott létre, ott főzött abból, ami éppen volt, annyi emberre, amennyire bírtak. Nem tudom, ez a könyv megjárta-e Ausztriát, nem tudom, mik voltak a kedvenc receptjei, de biztos vagyok benne, hogy miközben sütök, kicsit ő vezeti a kezemet. Még soha, egyetlen receptet sem rontottam el abból a szakácskönyvből. 

Azzal kezdődik a szertartás, hogy előveszem a régi, tologatós súlyos fém mérlegünket. Leporolom, beállítom egy kilóra, ráteszem az almákat. Közben jönnek az instrukciók hátulról: „Csak mondom, működik ám a digitális mérlegünk is…” De ha egyszer ennek a mérlegnek lelke van...
Lereszelem a kiló almát, kicsit belereszelek az ujjamba is, megszórom két kanál cukorral és egy vaníliás cukorral, összekeverem, és bedugom a kamrába, különben óhatatlanul beleennénk, és nem maradna a pitébe.

Amikor először készítettem ezt a sütit, kétszer annyi almát tettem bele, mint amennyit ír a recept. Másnap vittem belőle a munkahelyemre, a kedvenc szakácsom meg csak nézett rám, és huncut vigyorral odabökte: „Csinosnak csinos, de hol van belőle az alma?” Majd két harapással eltüntette a maradékot. 
Fél kiló liszthez tizenöt deka zsírt ír a receptkönyv, én vajjal készítem. (Feltehetőleg a tegnapi májas hurka alól megmaradt zsír nem illene annyira az ízvilágba…) Beleszórok egy tasak sütőport, tizennégy deka cukrot, hozzáteszem a három tojássárgáját. Egy kanál tejföllel összegyúrom.
A meggyúrt tésztát a hűtőbe teszem, mert: „Szép-szép a szerelem, de vannak dolgok, amikkel hidegen könnyebb bánni!” Előkeresem a sodrófámat, amit nagyon szeretek. Kicsike, kézreálló, és az első olyan dolog, amit saját magamnak vettem a konyhába. A tészta könnyen nyúlik, formálódik, felét vékonyra nyújtva a nagy tepsibe terítem. Rá az almát, elsimogatom, és betakargatom a maradék tésztapaplannal. Életemben csak egyszer utasítottam vissza almás pitét. Akkor enni sem bírtam, és attól féltem, ha meg kell indokolnom miért, menthetetlenül elsírom magam...

A tészta tetejét akkurátusan végigszurkálom egy kis villával, majd lekenem a tetejét tojásfehérjével. Hátulról finom érdeklődés: „Te most mégis... mi a francot csinálsz azzal a villával?” Látszik, hogy kettőnk közül csak én nőttem fel a nagymamánk konyhájában. 
A sütemény kész, tökéletes lett, aranybarna a teteje, gyerekkor- és boldogság íze van. Mindenki, aki a házban jár, kap belőle, mindenkinek jár egy kis szelet jókedv és derű. 
Ballagok az ismerős ház felé, a táskámban süteményes doboz. Elém jön, átölel, és a fülembe suttogja: „Süteményillatú a hajad…” Én pedig lehunyom a szememet, és álmodom tovább...

Koszorús Veronika

A képek a szerző tulajdonában vannak