-

Egy amerikai regényt olvasok éppen, aminek az egyik jelenete Kabulban játszódik. Egy vallásos muszlim nő házát bombatámadás éri, ő pedig a romok alatt reked. Életben van, de súlyosan megsérült. A mentőalakulat tagjai meghallják a segélykiáltásait, és megpróbálják kiszabadítani. Ahogy ásnak, és egyre közelebb jutnak hozzá, a nő számára kiderül, hogy idegen férfiak próbálják megmenteni, ezért tiltakozni kezd. Nincs a fején kendő, így pedig – hite szerint – nem láthatja őt más, csak a családjához tartozó férfiak. Kéri, hogy keressék meg a férjét vagy a gyerekeit, de megtudja, hogy mindenki meghalt vagy eltűnt. És ekkor a nő úgy dönt, hogy ne emeljenek le róla több törmeléket, mert nem akarja, hogy meglássák. Végül meghal.

Sokat gondolkodtam ezen a történeten, és hogy miről szól valójában. A hit erejéről? Vagy pont ellenkezőleg: a bigott vallásgyakorlásról, és arról, egyetlen Isten sem akarhatja, hogy bárki oktalanul feláldozza az életét miatta. Arról szól-e, hogyan korlátozzák a szabadságunkat, a döntéseinket a külső szabályok, hitelvek... vagy arról, hogy létezik az a mély megélés és belső szabadság, amikor nem számít, mások mint gondolnak, illetve mit tartanak racionális, jó döntésnek – csak az számít, miben hiszünk, mert az ad nekünk valódi szabadságot.

Mert valahol csak ez számít: a belső szabadság.

Tekinthetünk úgy azokra a nőkre, akik a vallási előírásaik szerint burkába öltöznek, kendőt hordanak, mint akik áldozatai egy patriarchális társadalomnak, vallásnak, és akik meg vannak fosztva a szabadságuktól. De vajon mi szabadok vagyunk?

Lehet, hogy szabadon eldönthetjük, milyen ruhát vegyünk fel, és mit csináljunk péntek este. De tényleg szabadok vagyunk belül? Úgy értem: tényleg azt tesszük, amit akarunk? Vagy egy másfajta zsarnokságnak engedelmeskedünk? A divat, hogy milyen színű legyen a ruhánk, az elvárás: hogyan viselkedjünk, ha tárgyalni megyünk, az önmagunkról alkotott kép, hogy mennyit mutatunk magunkból, a példaképeink, akikre hasonlítani akarunk, a barátaink, a családunk, a kedvenc újságunk... mind-mind megmondja valahol, hogy mit tegyünk. Lehet, hogy nem adnánk az életünket egy kendőért, de tényleg szabadok vagyunk?

Szabadok vagyunk a munkánkban? Szabadon hozzuk meg a döntéseinket arról, hogyan éljünk? Szabadok vagyunk a párkapcsolatunkban? Szabadok vagyunk nőként? Szabadok vagyunk partnerként, anyaként, munkatársként, barátként?

És ha nem, akkor tulajdonképpen mi a különbség aközött, ha egy divatlap mondja meg, hogy kell kinéznünk, mintha egy vallás. Mármint persze... tudom. Ez végtelenül leegyszerűsítő, de mégis... valahol ez az egész (mélyen, legbelül) arról szól: mi tesz minket szabaddá. És mennyi szabadságra van szükségünk ahhoz, hogy túléljünk? Hogy azt érezzük: az életünk elég jó, elég boldog. Úgy egyáltalán: élhető, megélhető.

Erről pedig mikor máskor gondolkozzon az ember lánya, mint október 23-án. A szabadság iránti vágy nemes és kollektív ünnepén, amikor nemcsak azzal szembesülhetünk, milyen fontos a szabadság, hanem azzal is, milyen következményei vannak annak, ha elbukjuk a szabadságharcunkat.

Az amerikai elnökválasztás kapcsán a BBC elemzője a héten azt mondta: a győzelem csak egy nagyon szűk értelmezése a sikernek. És valóban, Trump is és Clinton  is nagyon mély hatást gyakorol az amerikaiak életére, akkor is, ha végül a másik nyer.

A politika olyan, mint az élet. Néha az is nyer, aki nem győz. Mert hatást gyakorol, mert változást ér el, mert befolyásol, mert megmutat valamit. Egy elbukott szabadságharc is lehet sikeres.

A belső szabadságunkért folytatott minden küzdelem akkor is fontos, ha a végén úgy érezzük, hiábavaló volt.

Mert megmondtuk a főnöknek, de nem változott semmi. Mert kiálltunk magunkért, de nem értettek meg minket. Mert néha nehéz szeretni magunkat. Mert időről-időre olyan nehéz azt tenni, amit jónak érzünk, és nem azt, ami a legkönnyebb... vagy ami a legegyszerűbb.

De aztán minden évben eljön október 23-a, és arra emlékezünk: nincs az a pici esély, amit ne lenne érdemes kihasználni. Mert bármit tettünk a saját szabadságunkért, azt akkor sem lehet meg nem történtté tenni, ha végül nem győztünk.

Mert a szabadság végső soron nem más, mint a belső igazság.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kép: Flickr