A kéz, a láb és a lélek – belőled is lehet futó!
Minden valamirevaló ötletem futás közben született. Mindegyik. Az is, hogy itthon hagyok mindent, és kilenc hónapos szabadságra utazom Spanyolországba, meg az is hogy PCOS tréner leszek, ha hazajövök. Hogy jótékonysági futóként elindulok a félmaratonon, és hogy lefutom a maratont. No, és még az is, hogy nemcsak edzőként, hanem a maga teljességében akarom segíteni mások életmódváltását. Még a stúdióm jelmondata is futás közben ugrott be. Test. Lélek. Szabadság.
Mert miközben mozdul a kéz és a láb, repked a lélek, a cél, a végső cél mégiscsak a szabadság. És a futás a szabadság maga. A mennyei és a pokoli futás is.
Pici gyerekkoromtól volt egy visszatérő álmom, az hogy futok. Nyilván nem az egri hatos iskola körül keringve, mert az minden volt, csak álomszerű nem. Egy gyerek heroikus küzdelme a túlélésért sosem felemelő látvány. Bezzeg álmomban! Ott könnyed léptekkel szökelltem, mint egy gazella és élveztem a lét könnyűségét. Az éjszakai álmodozás mellett, nappalonként mesteri szintre emeltem az ájulási jelenetet. Bármelyik karateedzésen képes voltam az élethű alakításra, amikor a homokbányában és a népkertben kellett (volna) futnunk. Szerencsére színésznői tehetségemnek ez sosem jelentett akkora gondot, mint még egy kört vagy még egy dombot megfutni.
Később voltak még próbálkozásaim a kocogással. Emlékszem, egyetemistaként előfordult, hogy kampányszerűen elkezdtem futni, és nem adtam alább, elügettem legalább a szomszéd faluig meg vissza. De ez legfeljebb a nyári tábor végéig tartott, oszt jónapot!
Végül a 2010-es, PR-osként végigmelózott és végigfüstölt foci–vb után, már a közvetlenül „ráhúzott" úszó Eb alatt megfogadtam, hogy végleg leteszem a cigit. Addigra már annyira aktívan sportoltam, hogy nehezen találtam kihívást jelentő motivációt, ezért úgy döntöttem, hogy a futás lesz az én ösztönzőm. 200 kilométert letekerek a bringával cigi mellett is, de futni nem lehet ennyire kátrányos tüdővel.
Egy sötét nyár végi estén kimerészkedtem a Margitszigetre, és nekivágtam az 5,3 kilométeres körnek, lesz, ami lesz alapon.
Jó félóra múlva diadalittasan küldtem a jelentést a legközelebbi barátaimnak, hogy lefutottam életem első szigetkörét. Hát, így kezdődött.
Fél évvel később már félmaratonra neveztem, mert ilyen bátor lány vagyok. Aztán az utolsó pillanatban gyorsan lebeszéltem magam róla – egyébként nagyon bölcsen. Ez volt az egyik dolog, amire a futás megtanított: merni kell nagyot álmodni, csak előtte muszáj felmérni, hogy az adott pillanatban hol tartok. De álmodni, és megélni az álmot, nap nap után legyőzni önmagad, egész egyszerűen: kell!
Amíg nem jutottam el eddig a felismerésig, addig a futásban is ugyanúgy korlátoztam magam, mint az életben. Ugyanazokkal a gondolatokkal, amelyekkel mindig olyan sikeresen diadalmaskodtam magam felett. Hogy ez nekem úgysem fog menni, hogy mi a fenéért erőlködöm? Hogy tök jó vagyok én ezzel az öt kilométerrel is! Hogy két szigetkör egyben az már majdhogynem ultrafutás, hát mi a rossz nyavalyáért kéne nekem ennyit futni? És nem is voltam rá képes persze, hiszen önmagam legyőzése helyett, előre kikaptam magamtól fejben.
Oké, nem magamtól vagyok ilyen okos. Megtanultam a tapasztaltaktól kérdezni. Találtam futópéldaképeket, akik szemében szintén láttam a saját őrületemet, csak épp sokkal tudatosabb szinten. Elkezdtem információkat kérni, utánaolvasni, tanulni. Már nem a saját fejem után mentem, ahogy addig mindig. Megértettem, hogy
bár a futást mindenki magányos sportnak tartja, ha valóban egyedül akarod csinálni, annak szégyenteljes koppanás lesz a vége.
Nem vagyok nagy futó, sosem leszek az. A legjobb félmaratonom 2:12 volt, az egész meg 4:59. És lassulok. Egyszerűen nem vagyok futóalkat. Amikor az életmódstúdióm vendégei megkérdezik, ajánlom-e nekik a futást, hogy lefogyjanak, mindig arra szoktam utalni, hogy Lubics Szilvi és Papp Kriszta jeles hosszútávfutóink nem a futástól lettek olyan sudár lányok, hanem épp fordítva: azért ők a jeles futóink, mert eleve karcsú alkatúak. Volt olyan ultrafutó kliensem, akit – pulzuseredményeit látva – én beszéltem le a futásról, és amióta a futás mellett gyalogol is, öt kiló zsírt veszített. De van olyan „lányom” is, akinek semmitől nem megy fel zsírégető tartományba a pulzusa, csak a futástól, így aztán őt meg folyamatosan ösztökélem, hogy kezdjen el rendszeresen kocogni.
Szóval tudom én, milyen érvek és ellenérvek szólnak a futás mellett, csak épp nem mindig érdekel. Mert a futás nekem nem a zsírégető tartományról, karcsúsodásról szól. A technika, a forma számít egyre jobban, de a távok és idők már nem izgatnak különösebben. Tovább megyek: nem is tekintem edzésnek.
Azért futok, mert akkor igazán szabad vagyok.
Amikor egy tizenórás, jellemzően mozgásban töltött munkanap után még muszáj kimennem a Margitszigetre futni egyet, amikor akármilyen üres is a fejem, a harmadik kilométer után megtelik gondolatokkal, vagy épp ellenkezőleg, ott nyugszik le tökéletesen a napközbeni élményektől túlpörgetett agyam. Amikor dübörög az AC/DC a fülemben, vagy amikor a Normafához telefont sem viszek, hogy zavartalanul hallgathassam a madárcsicsergést. Amikor a hónapokig kínosan elhúzódó szigetkör talajának felújítása miatt csendben szitkozódom a budai oldalon, aztán a pesti oldalon azon a másfél kilométeren, ahol már kész a rekortán, elfelejtek mindent, és nézem a Dunát, a kivilágított rakparti épületeket, a hullámzó vizet, és közben a lábam elé sem kell figyelnem, csak lebegek. Kívülről talán nem látszik, de belül, az én fejemben olyan könnyed léptekkel szökellek, mint egy gazella.
Egyébként 2010 óta egyszer sem álmodtam a futásról. Azóta ébren álmodom. És élvezem.
Prónay-Zakar Gina
életmódtanácsadó, térner
a Libertad stúdió tulajdonosa
