-

Az egész egyszerű munkavacsoránk indult. Mondta is a Szentesi, hogy neki ehhez most baromira nincs kedve, ezeregy dolga van, meg hát életmódot is váltott, úgy meg ez a műfaj baromi nehézkes. Tényleg elfoglalt volt, még akkor is a telefonon lógott, amikor mellém lépett a Bazilikánál, csak a fejével biccentett, hogy mehetünk. Bennem is kavarogtak a gondolatok, feladatok, azt számolgattam, vajon tényleg minden cikket rendben átnéztem-e másnapra, mit kell még sürgősen befejeznem, ha itt végeztem.

Aztán ebbe az ólmosan fáradt, szürke, dolgos hétköznap estébe az első fénysugár akkor hasított be, amikor a Susu pincére az étlap mellé letette a frissen megálmodott koktéllapot is, mélyen a szemünkbe nézett, jelezve: vétek lenne nem megkóstolni legalább az egyik hírességet.

Merthogy a koktéllap ilyen briliáns...

Amíg kihozta nekünk Sophia Lorent és Marion Cotillardot, gyorsan átfutottuk az e-maileket, lecsekkoltuk, hogy az esti cikk is rendben kiment az oldalra, kicsit még dolgoztunk, munkáról beszélgettünk... aztán valahol az előétel harmadik falatjánál valami érezhetően megváltozott. Mert amint a számban szétolvadt a parmezános gnocchi, és beletunkoltam ezeket a kispárna puhaságával és ruganyosságával rendelkező csodás nudlikat a borjú jus-ös, shitake gombás, bazsalikomos szószba, a lelkemben táncra kelt valami rég elfeledett érzés. Mire Johnny Deppet kezdtem szopogatni, azon kaptam magam, hogy ez már rég nem egy munkavacsora. Hogy én a Szentesivel randizom. A habos tök velouté mellé szervírozott tintahal felett ábrándosan néztem rá, miközben felidéztem közös múltunk legszebb pillanatait.

Tintahal bulgurral és tök veloutéval, valamint marhabélszín édesburgonyapürével és rókagombával

 

Parmezános gnocchi shitake gombával és sült kacsamáj zöldalmával

– Évi, emlékszel, amikor te meg én a wellness szállodában voltunk? – kérdeztem, boldogan tunkolva a fűszeres tintahalakat az isteni tökkrémbe, ami olyan harmonikus volt, mint egy Mozart-szonáta.

Ezek után nyilvánvaló volt, hogy muszáj rendelnünk még egy főételt, de csak egyet, amit aztán az asztal közepére tolva, ketten együtt kebeleztünk be – ahogy az egy romantikus randevún dukál. A vajpuha lazac visszafogott ízvilágát csodálatosan kiegészítették a harsány ízű zöld levelek, a krémes avokádó és az édeskés licsihab. A tányér közepén összecsendült a villánk...

Posírozott lazacsaláta licsihabbal, céklával, és avokádókrémmel

Mire kijött a desszert, addigra már rég sutba dobtam a holnappal járó tengernyi feladatot, gondot, felelősséget. Egyszer élünk, nem igaz? – kacagtunk, összekoccintva Alain Delont Yoko Onoval a gesztenyemézen üldögélő aprócska, ám annál teltebb ízű Pierre Robert sajt felett.

Mámorosan romantikus este volt, nem tagadom.

Mi sem bizonyíthatná jobban, hogy ez egy igazi randi volt, mint az, hogy amikor elindultunk hazafelé, a Szentesi rám nézett a hipszterszemüvege mögül, és búgva annyit kérdezett:

– Hazakísérsz?

Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült felocsúdnom, és jól nem kísértem haza. Még mit nem. De te csak menj bátran, és randizz a Susuban, ahol olyan isteni franciás falatokat, és celebkoktélokat szolgálnak fel, ami még egy uncsi munkavacsorát is romantikus eseménnyé varázsol.

 Szentesi és Fiala