-

Kicsivel több mint nyolc évvel ezelőtt, tizenöt órányi vajúdás után megszültem egy hatvan centis, négyezer háromszáznyolcvan grammos birkózót. Aki egyébként a világ legcsúnyácskább csecsemője volt születése pillanatában. Negyvenkét hétre születve egy elnyűtt, hatvanas alkoholista asszony nézett velem farkasszemet hatalmas, kilapult orral, formátlan fejjel, csúnya kiütésekkel és hámló lábakkal.

Mi lett a világ legcsúnyább csecsemőjéből?

Nem tudom, más hogy van vele, de én mindig is őszinte csodálattal adóztam a szépségnek. Nem irigykedve, hanem elképedve néztem, ha valakin egyszerűen minden passzolt. A szeme, a szája, az orra, az alakja. Hogyan volt „képes” magán ezt így elrendezni? Milyen klassz, hogy a természet ilyet bír alkotni!

Így végképp elhűlve néztem a saját kölykömre, illetve arra, aki pár éves korára lett az imádnivalóan gyűrött bébiből. Kifejező, kékeszöld szemek, ívelt szemöldök, sűrű, sötétszőke haj, húsos ajkak, gödröcske az állán. Ötéves korára ráadásul a kis húsgombócból és a tripla sonkás lábakból egy mini úszóbajnok alakja bontakozott ki, széles vállakkal, izmos lábakkal és hassal. Nyilvánvalóan elfogult vagyok vele, de az is tény, hogy egy idő után gyanakodni kezd az ember, ha lépten-nyomon, még idegenek is szóvá teszik a gyerek külső adottságait, és folyamatosan érkeznek az elismerő szavak. Így meg kellett állapítanom, hogy nemcsak az anyai szubjektum, de az objektív világ is úgy gondolja, ez a kisfiú: szép.

Itt már nyoma sincs a „hatvanas, alkoholista asszony

Ne mondd, hogy szép, az nem tesz jót neki!

Tudom, hogy illetlenség nyilvánosan áradozni a saját gyerekedről. Szép, persze hogy szép, minden anya szépnek látja a gyerekét (állítólag). Minek ezt így leírni egyáltalán? Miért nem arról ír, mennyire okos? (Amúgy arról is szívesen írok, mert az a helyzet, hogy tényleg okos, sőt még tehetségesen rajzol is.) Mindenféle cikkekben, pontokba szedik össze, milyen mondatokkal építhetjük a gyerekünk önbecsülését, de ezekben elég ritkán szerepel, hogy gyönyörű vagy, szép vagy. Az meg tényleg felháborító, ha egy fiú kap időről időre dicséretet a külseje miatt.

Ez egy adottság, ezért nem tett semmit, erről „nem tehet”. De arról vajon tehet, hogy eszes? Vagy arról, hogy jó a humora?

Ezekért mégis megdicsérhetjük anélkül, hogy kivívnánk a környezetünk rosszallását. A szépség és az ész teljesen értelmetlen küzdelmében az előbbi marad alul, mint valami olyan dolog, ami csak úgy érdemtelenül ott van, extra bónusz, amit nem illik külön szóba hozni.

A múlt heti Hello, WMN! esten elevenembe vágtak dr. Lukács Liza szavai. „Ha valaki kap valamilyen adottságot, azt nem véletlenül kapta.” Pontosan így gondolom én is. Mert az, hogy ez a kisfiú jóképű... vagy mondjuk ki nyugodtan egy kisfiúra is: szép... azzal bizony élnie kell majd. Megtanulni azt, hogy mire és hogyan használja majd jól ezt a lépéselőnyt. De ezt bármikor behozhatja egy kevésbé szerencsés külsejű másik ember is, és akkor fújhatja, hogy olyan szép. Így aztán, szégyen vagy sem, ha a fiam rám emeli a tökéletesen ívelt szemöldöke alatt csillogó filmsztáros szemeit, és trükkösen pasis, ámde pisze orrát kicsit ráncolva félmosolyra húzza a száját, – ami egyértelműen lepipálja Mick Jagger ajkait, – akkor nem átallom azt mondani, hogy: gyönyörű csillagom, te mennyire szép vagy!

Mozicsillag a házban

Hogy fokozzam a vitakedvet – és már látom is a sok felháborodott kommentet – a következő kijelentésemen biztosan sokan kiakadnak. Ha álmomból keltenének, és megkérdeznék, mire vagyok büszkébb, hogy szépen rajzol-e, vagy arra, hogy ő maga szép, akkor be kell vallanom, bajban lennék, mert nem helyezném a tehetséget, az észt vagy a humort, mint értéket a szépség elé. Sokat gondolkodtam ezen: inkább őszinte és gyarló leszek. Igen, szétvet a büszkeség, amikor megtudom, hogy remekel valamiben az iskolában, rajongok a rajzaiért, és végtelenül szomorú vagyok, amikor egy poénnal megcsillantja a humorát, és tudom, hogy az apám már nem nevethet rajtuk. De ezek semmivel nem jelentenek számomra többet, mint amikor végigmegyek vele az utcán, és csak azt látják, hogy szép.

Ja, hogy így biztosan egy beképzelt hólyaggá nevelem, aki teljesen téves önértékelésben szenved majd? Nem hinném. Nemrég az uszodában, ahova járunk, kinevette valaki. Mert attól, hogy külsőleg minden izma a helyén van, még ügyetlen is lehet, például nem tud fejest ugrani. Évek óta nem megy neki. Kinevették, ő meg sután mosolygott. Azután egész délelőtt ugrotta a hasasokat kitartóan, de a fejes nem ment neki, ez a helyzet.

Nyilvánvalóan eszébe sem jutott, hogy elég lenne a fejeshez az, hogy szép. És neki nem kell megtanulnia a fejest csak azért, mert jóképű.

Pontosan tudja, hogy nem helyezem a szépséget az ész és az intelligencia mögé. Ahogyan elé sem. Aki szépnek születik, annak igenis jó. Aki okosnak, annak is jó. Aki szépnek és okosnak, annak még jobb. Attól meg, hogy bármelyiknek született, még nem lesz neki automatikusan jó felnőttkora. Az sem árt, ha az adottságaival tisztában van, és megtanulja azokat jól használni.

Ha pedig van olyan, aki fanyalogna ezen az eszmefuttatáson, akkor megsúgom, hogy az élet velem is kifejezetten igazságos volt, a mérleg másik oldalára elég sok nehéz, a szépség kérdésén jócskán túlmutató megoldandó ügyet is pakolt. És miközben ezekkel bajlódom, csak ránézek az én saját, személyes kis mozicsillagomra, és elmondhatatlanul büszke vagyok rá.

Kárpáti Judit