–

Szandit több mint három éve ismertem meg. Az egyik illatszerboltban minden hónap utolsó péntekén sminktanácsokat adott a legnagyobb kozmetikai cég egy-egy képviselője. Én sosem voltam az a festegetős típus, de a lányomat érdekelte a program. Az első ilyen alkalommal lukra futottunk, de újra próbálkoztunk – immár sikeresen. Szandi állt a pultnál. A harmadik mondatnál tudtam, hogy jó ember.

Kifestette Lulut, közben elcsacsogott a gyerekkel és mi is beszédbe elegyedtünk. A szokásos sztori. Sok munka, kevés megbecsülés, lázas helykeresés, társtalanság. Telefonszámot cseréltünk, attól fogva a fotózásaimra Szandit hívtam sminkelni. Gyönyörűen dolgozott, kiválóan beleillett a csapatba.

Nem kerestük egymást gyakran, de naprakész voltam az életét illetően, erre tökéletesen megfelel a Facebook.

Két és fél éve a fővárosba költözött – 24 volt ekkor –, a hetedik kerületben bérelt egy öreg, lepukkant zugot, harmadik emelet, gang, lift nélkül. De imádta. A parketta recsegett, sötét is volt, a tapétázást félbehagyták, az egyik falra – jobb híján – egy tengerpartot ábrázoló posztert ragasztottak.

„Minden reggel Malibun ébredtem fel, hiszen ahogy kinyitottam a szemem, a plakátot pillantottam meg” – meséli Szandi. – „Lelkesen fogtam bele a budapesti életembe. Elképzeltem, hogy majd eljárok futni a hetedik kerületi kis utcákba, és talán éppen ott botlok bele a hercegembe. Kész rohanás volt az életem, vasárnaponként hazaruccantam a szüleimhez, de szerettem a mindennapjaimat. Szerettem szépségtanácsadóként dolgozni, megtanítani a nőket arra, hogy miként lehetnek még szebbek, mit hogyan használjanak, mire figyeljenek. Hétvégenként sminkeltem, legtöbbször boldog menyasszonyokat. A szépség szolgálatában álltam, és ez tetszett nekem. Vitt a lelkesedés, örökké mosolyogtam, kiült az arcomra a kezdeti boldogság.”

Szerette a tökéletlen kis otthonát, imádta a munkáját, de valami hiányzott. Minél többet randevúzott, annál erősebb lett benne a hiányérzet. Miközben a barátnői jól szórakoztak a viccesen előadott randisztorijain, addig az ő lelkét – ha egyedül maradt – egyre mélyebb fájdalom mardosta.

„Mind reménytelenül katasztrofális volt” – emlékszik vissza. – „Volt, aki vacsora végén szólt, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, és ha már úgyis taxival megyek haza, mert késő van, dobjam már el egy darabon, mert nincs kedve buszozni. Egy másik, szintén az első randik egyikén, a moziban ülve hirtelen átkarolt és fülön nyalt. Nem adtam okot arra, hogy ne tiszteljenek, nyitott szívvel álltam hozzá ezekhez a próbálkozásokhoz, de ahogy újabb és újabb csalódás ért, egyre inkább elveszítettem a reményt. Legalább huszonöt fiúval találkoztam, de alig volt olyan, akivel az első találkozásnál tovább jutottunk volna. Minél inkább vágytam a szerelemre, annál inkább egyedül éreztem magam.

Egy idő után már nem randiztam. Szombat esténként inkább otthon ültem, egy zacskó chipsszel és egy pohár borral, és valamelyik csöpögős sorozatot bámultam. Hirtelen felszaladt tíz kiló, már futni sem jártam el. Egyik reggel arra ébredtem, hogy utálom a malibus poszteremet, a recsegős parkettájú lakást… és az egész életemet. Változtatnom kell.”

Karácsonyra gyűlt össze a család a vidéki otthonban, még le sem ért az ünnepi ebéd, amikor Szandi közölte a szüleivel, hogy elmegy az El Caminóra. 

„Régóta szerepelt a bakancslistámon, úgy éreztem, itt az ideje kipipálni” – meséli. – „Előbb vettem meg a repülőjegyemet, minthogy elkéredzkedtem volna a főnökömtől. Úgy éreztem, nincs veszítenivalóm. Apu sokat segített, elkezdtünk túrázni, és jártuk a boltokat túracuccokért. Anyutól csak annyit kérdeztem: »szerinted normális vagyok?« Azt mondta: »igen« – és adott egy rózsafüzért: »ez majd megvéd és vigyáz rád« – suttogta”. 

Másfél éve, május utolsó napján szállt fel a repülőgépre a 12 kilós hátizsákja társaságában, másnap pedig már neki is vágott a zarándokútnak, amely gyötrelmesebben kezdődött, mint amire számított.

„A Pireneusokból indultam, igazából fogalmam sem volt, mire számíthatok. Végül tíz órán át vonszoltam magam a hőségben a dögnehéz zsákommal a hátamon. Amikor megpihentem egy picit 3500 méter magasban, egy tehéncsorda mellett, sírva fakadtam. Utáltam magam… Harminc kilométernyi hegyi túra után érkeztem meg a szállásra, miután befeküdtem az ágyba, három órán keresztül remegtem a fáradtságtól és a fájdalomtól. Imádkoztam, hogy másnap lábra tudjak állni. Az első napi trauma után lassítottam a tempón, és elkezdtem élvezni az utat. Szerettem, hogy nem kell kisminkelnem magam, hogy reggelenként nem kell beletuszkolnom a pufi popsimat a ceruzaszoknyába. Többször megálltam, már tudtam, hogy nem sietek sehova… Éppen az egyik ilyen alkalommal a patakparton ücsörögtem, amikor arra sétált három amerikai fiú. Volt köztük egy nagyon jóképű srác, integetett, de csak bólintottam. Talán a negyedik napon történt, hogy megint összefutottam az amerikai fiúval és a barátaival. Mindig mosolygott és bohóckodott. Sokszor sétáltunk együtt, de nem beszélgettünk.”

Estella városába érve muszáj volt betérnie a központba, mert hólyagosra égett az egész teste. A patikát keresve belebotlott az amerikai fiúba. Egy percig nézték egymást, mindketten zavarban voltak. Szandi otthon megfogadta, hogy nem áll szóba egyetlen férfival sem, erre itt van az orra előtt egy helyes, kedves, szimpatikus fiú. Szandi törte meg a csendet, köszönt neki, mire a férfi felbátorodott és bemutatkozott. James kapott az alkalmon, és ebédelni hívta a magyar lányt, aki zavarában örült, hogy több zarándok is csatlakozott hozzájuk – errefelé így szokás –, így legalább tízen ülték körbe az ebédlőasztalt.

„Pár nap múlva megkérdezte, hogy csatlakozhatna-e hozzám, mert szeretné, ha együtt sétálnánk tovább” – mosolyog Szandi. – „Igent mondtam. Nagyon szórakoztató társaság volt, végig vicceket mesélt, bohóckodott, sokat fotózott, eltévedtünk, zenét hallgattunk, nem siettünk, sántítottunk, beszélgettünk, elmerengtünk. A fájdalmaim egyre nagyobbak voltak, mire felajánlotta, hogy vegyünk ki egy hotelszobát együtt, hanyagoljuk a tömegszállást, amíg összeszedem magam. Mondtam, hogy rendben, de ne dupla ágyas legyen a szoba. Imádtam a társaságát, a humorát, életemben nem nevettem ennyit, még azt is elfelejtettem, hogy fáj a lábam, igaz, ő közben rendszeresen megmasszírozta, én pedig levágtam a körmét. Mindig hajnalban keltünk, hogy ne a legnagyobb hőségben kelljen sétálnunk, bekent naptejjel, vadvirágokat szedett a hátizsákom pántjára, én meg kezeltem a vízhólyagjait.” 

Burgos városában szétváltak az útjaik, mert James lába hatalmasra dagadt, Szandi viszont folytatni akarta az útját – vagy menekült valami elől? Mindenesetre telefonszámot cseréltek, sms-ben tartották a kapcsolatot. Szandi egy hétig egyedül haladt az útján, annak ellenére, hogy már két perc után hiányzott neki a fiú. Mégis hasznos tapasztalás volt magányosan haladnia, mert sok új emberrel ismerkedett meg, volt alkalma a rengeteg élettörténetet végighallgatva rádöbbenni, hogy az ő élete nem is olyan nehéz. Csak rajta múlik, hogy milyennek látja. És kezdte szebbnek értékelni.

„Logronóban újra találkoztunk, egyszerűen megoldotta a lemaradását, utánam vonatozott. Ekkor már éreztük, hogy ez a valami közöttünk nagyon csodálatos. Megcsókolt a bazilika lábánál. És együtt folytattuk az utunkat. Rengeteget beszélgettünk, mesélt az életéről, én az enyémről, teljesen őszintén, nyíltan. James új célokat keresett az életében, és neki sem volt szerencséje korábban a nőkkel. Mindennap együtt aludtunk, meseszép falvak kis hotelszobáiban. Megölelt, úgy merültünk álomba, mint borsó meg a héja. Meghallgatott, végre nőnek éreztem magam és nem kellett hozzá se magas sarkú, se piros rúzs, se szex. Három nappal az út vége előtt megijedtünk. Nem voltunk biztosak abban, hogy tízezer kilométernyi távolságot kibír-e a kapcsolatunk. Budapest és Los Angeles nagy távolság ám, nem csak kilométerben. Elbúcsúztunk. Ő bevárta a barátait, én meg alig vártam, hogy végre hazaérjek. Santiago de Composteláig sírtam.”

Szandi már egy hete lábadozott otthon, amikor James üzent: „Meglátogatsz?” Két hónappal azután, hogy legutóbb látták egymást, Szandi útnak indult. A szülei vitték ki a reptérre, de már nem kérdezte meg tőlük, hogy őrültnek tartják-e.

Két csodálatos hetet töltöttek együtt, igazán szerelmeset. James mindent megmutatott neki, ami ebbe a rövid időbe belefért. Malibuba is elmentek. Szandi állt az óceán partján, visszaemlékezett az öreg, dohos albérlet poszterére. Könnyes lett a szeme, de Jamesnek csak ennyit mondott: „Élőben sokkal szebb”…

A sorsuk megpecsételődött, még Szandi hazautazása előtt megvették a következő repülőjegyét. 

„Hazaérve felmondtam, és a legnagyobb örömmel pakoltam össze a holmijaimat az albérletemben. Tíz kartondobozba belefért az egész addigi életem. Amikor visszamentem Los Angelesbe, elkezdődött a közös életünk. Bemutatott a szüleinek és a barátainak, egy álom vele élni. Sosem veszekszünk, bármit főzök neki, imádja. Hálás mindenért, előzékeny és figyelmes. Végtelen szeretettel halmoz el, azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Mindenben támogatjuk egymást, a szerelmünk önzetlen és végtelen, napról napra erősebb. Sosem kételkedem, tudom, hogy a jóisten küldte őt nekem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért szeretett belém. Azt felelte, többek között azért, mert nem adtam magam oda, három hónapot kellett várnia. Kölcsönösen próbáltuk szebbé tenni a másik életét már a Camino idején is, az ő figyelmességét természetes módon viszonoztam, ha láttam, hogy rossz napja van, megkérdeztem, mivel tehetném jobbá.” 

Szandi azért ment el a zarándokútra, hogy az egy hónap alatt rendezze magában a gondolatait, a szerelemre egyáltalán nem gondolt.

„ Kell egy álomlista, ami az embernek erőt és a célt ad” – magyarázza. – „Ha nincs partner hozzá, el kell menni egyedül. Ezekkel a vállalásokkal tud az ember olyan helyzetet teremteni, amelyek lehetővé teszik, hogy találkozzon hasonló érdeklődési körű emberekkel. Az út elején nem hittem a szerelemben, olyan voltam, mint egy kő, hideg és kemény. De James mindennap meggyőzött róla, hogy igenis létezik, kinyitotta a szívemet. Úgy mentem oda, hogy én vagyok a törhetetlen »férfinő«, nem akartam hagyni például, hogy a közös étkezéseinket James fizesse. Többször is összevesztünk emiatt, kérte, hogy lazuljak el, ne legyek keményfejű, hagyjam, hogy szeressen, és a tenyerén hordozzon. Szerintem az is nagyon tanulságos, hogy sminkesként magam is törekedtem arra, hogy mindig szép és csinos legyek, igyekeztem tartani a súlyomat és vonzónak tűnni… Nos, senki rám se nézett. Az úton smink nélkül, úszógumival, kócosan, néha büdösen rám talált a szerelem. Igaz, Jamesszel minden egyes kápolnánál megálltunk imádkozni, és hálát adtunk annak, amink van. Az, hogy mi ugyanazon a napon indultunk el, nem szerencse kérdése volt.”

Szandi a rózsafüzért megmártotta a Santiago de Compostela-i kápolnában, majd visszaadta az édesanyjának, aki a saját anyukájától kapta. Valahogy a kilóival sem kell harcolnia, hét kilót dobott le csak attól, hogy boldog. Most egy kiskutyát gondoznak közösen Jamesszel, később majd babát is szeretnének, de előtte jó sokat utaznak, hogy megismerjék a világot, együtt. 

A történetüket ilyen részletességgel én is csak most ismertem meg. A Facebookon – nagyon helyesen – csak a főbb eseményeket osztják meg a barátokkal. A lánykérésről készített fotó az, amelyikről az elején beszéltem. Az a remény fényképe az életemben… James pedig azt írta a homokba magyarul: „Gyere hozzám feleségül!”

Azóta esküvői kép is készült róluk.

Ugyanott, Malibun.

„Mindig tudtam, hogy azért kell megélnem a sok csalódást, mert vár rám valami csodálatos, csak valamit tennem kell érte, változtatnom kell az addigi szokásaimon. A mély kétségbeesés mellett még mélyebben mindig bennem volt a hit, ami aztán elég bátorságot adott ahhoz, hogy elinduljak az utamon. Egy másikon, mint amin addig mentem. Mit tehetnék hozzá? Ma már James felesége vagyok…”

Buen Camino mindenkinek, aki már eldöntötte, hogy változtat az életén, és annak is, aki majd csak ezután veszi rá magát.

 Tamás Rita

A képek a szerző sajátjai.