-

Azt mondta, összesen két nő kollégáról hallott egész Bajorországban, de az ő állomásán speciel egy sincs. Igaz is, emancipáció ide vagy oda, lássuk be, a tűz nem játék. Josef nyolc éve tűzoltó, ha azt mondja, füstszag van, hiszek neki.

Finisterrán egy szobában aludtunk. Egyik éjjel, alvásképtelen àllapotban sétálni indultam, összefutottunk az albergue kapujában. Ő részeg volt, én józan. Másnap reggel mégis ő köszönt rám a kávégépnél. És aztán jött a buszos út Santiagoba.

Biciklivel nyomta le a francia Caminót, egyedül. Biciklivel szállt föl a Santiago-i buszra is, nem volt máshol hely, leült velem szembe, ablak mellé, háttal a menetiránynak. Kérdeztem, nem lesz-e rosszul a szerpentinen. Megszokta, mondta, hisz a tűzoltóautóban is háttal ülnek. Így kezdtünk dumálni.

Apróra nyírt, szokatlanul göndör haja van, ideális, elérhető testmagassággal. Ha belemelegszik a társaságomba, édesen pirospozsgás lesz a babaarca. Harminckét tökéletes foggal mosolyog, a szeme pedig világoszöld.

Mondhatnám, hogy jóképű pasi, mégse az esetem. Első ránézésre legalábbis nem volt.

Én nem tudom, honnan jött a huncut, gyermeteg jókedv és szokatlan közvetlenség, de két óra Santiagóig nem nagy idő, mi mégis úgy szálltunk le a buszról, hogy nem volt kérdés: közös szállást keresünk. Ártatlanul, de egyértelműen. A buszon hagytuk az útközben hajtogatott papírrepülőket, a kérdezz-felelek és amőba lapokat, a buszon maradt egy közösen elrágott almacsutka, és a ottfelejtettük Josef gyászát is.

Hat hónapnyi hasnyálmirigy-daganat után, házasságuk második évfordulójának estéjén Beata, tavaly télen harminckét évesen meghalt, gyermektelenül és özvegyen hagyva 36 éves férjét. Josef a kórházból kijövet eldöntötte, eljön a Caminora. Másfél évnyi felkészülés után most egy kis dobozban magával hozta felesége hamvainak egy részét, és a világvégén az óceánba szórta. A befejezett út és az újrakezdés reményében. Ezt a tüzet is el kell oltani.

Sírtam a buszon. Megöleltem. Megszorított. Azt mondta, fogalma sincs, miért avatott be engem, egyáltalán nem szokása megnyílni.

Most azonban beszélt, ráncolt szemöldökkel, őszinte mélységekkel a zöld szemében, és ahogy mesélt, húzott engem is magával... befelé. És aztán az eredeti fájdalom valahogy akarva-akaratlanul fent maradt a buszon. Nem bántuk.

Két ágy, húszfős szobában, jó lesz. Pontosan tudtuk mindketten, hogy rendhagyó napunk és éjszakánk lesz, de a határokat önkéntelenül is tiszteltük, ettől volt még különlegesebb az egész. A biciklit és a zsákokat letettük. Zavartan, ám határozottan kértem, csinálja, ami jól esik, menjen, hagyjon, ha úgy jó. Zavartan, ám határozottan kért, szeretne velem maradni, ha nem bánom, menjünk downtown.

Egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy ne lenne ez az egész elképesztően természetes.

Ahogy teltek az órák, csiszolódtunk, csökkent a távolság, mindenféle szempontból, meghitt lett a hangulat úgy, hogy tudtuk, ez az életben egyetlenegyszer történhet velünk, itt és most, mégis a láthatatlan korlát alatt egyikünk sem akart (vagy tudott) átszökni.

Turistáskodás, bevásárlás, főzőcskézés, borvacsora és kölcsönös talpmasszázs után beszabadultunk a galiciai San Xuán éjszaka múltat felégető, tisztító tüzeibe. Éjfélkor értünk be a városba, az őrült fesztivál közepébe. Mindenhol tábortűz, utcazene, grill szardínia és csapolt Estrella Galicia, hömpölygő, ünneplő helyi tömeg és ámulattól vigyorgó turisták. Hajnali ötig táncoltunk, ugrottunk át a tábortüzeken, hogy a gall hagyományhoz hűen elűzzük a múlt démonait, fogadjuk az újat. Hajnali ötkor némán megöleltük egymást, Josef megcsókolt, és visszasétáltunk az albergue-be. A lobbyban sírtunk picit.

Mire ő felébredt, én elsétáltam a legközelebbi kávézóig, cetlit hagyva a neszesszerében, hogy hol leszek. Ott megvártam. Méltón akartam elbúcsúzni. Hozott a sarki kisboltból nekem cseresznyét. Reggeliztünk, kávézgattunk sokáig. Aztán éreztem, menni akarok.

Elkísért az állomás melletti kis parkig, letettük a hátizsákokat. Ismét megölelt. Azt mondta, a tragédia óta először érezte magát felhőtlenül jól. Megszorított. Azt kérdezte, kereshet-e. Igent mondtam.

Nem hittem, hogy Santiago így búcsúztat: tüzet kaptam, tüzet adtam, éltetőt, melengetőt, olyat, amitől világosabb lesz, olyat, ami nem éget sebeket. Tüzet, amit a müncheni tűzoltónak esze ágában sincs eloltani. Hagyjuk kicsit, hadd égjen.

Nézni is szeretem.

Szabó Dominika

A képek a szerkesztő tulajdonában vannak.