-

Nyolcéves vagyok, végre itt nyár, iskolatáska a sarokba, indulunk falura a nagymamámhoz. Újra egy igazi falusi nyár, barátokkal és egyetlen lány unokaként a kényeztető nagyszülőkkel, ahol mindig kiváltságos helyzetben voltam.

Nyolcéves, gyönyörű kislány, szőke hajjal, különleges zöld szemekkel a sporttagozatról. Kicsi falu a Sió partján, ahol mindenki ismer mindenkit, segítenek egymásnak, egymáson a szomszédok. A mindig mosolygó szomszéd bácsi, aki buszsofőr, és szívesen viszi az unatkozó unokákat egy-egy rövid utazásra a menetrend szerinti járaton. Akinek hol tojást, hol szalonnát, hol frissen sült pogácsát küld át a nagyi… velem.

A szomszéd bácsi, aki szereti, ha az ölében ülök, szeret ott hintáztatni, szereti ha simogatom egy kicsit, gyakran adok neki puszit, mert kéri, boldog tőle!

Ő is simogat, néha a konyhában, néha a buszban, amíg az indulásra várunk…

Néha csak úgy nadrágon keresztül, néha anélkül… Fogalmam sem volt semmiről, nem tudtam, mit csinálok, nem értettem, mi történik velem, de éreztem, hogy valami olyan, aminek nem kellene…

Féltem tőle, már nem szerettem hozzá menni, kifogásokat kerestem a nagyinál, de nem mindig sikerült. Féltem a reggelektől, amiket rendszerint nálunk kezdett egy kis házi pálinkával a nagypapámmal együtt.

Keresett. Mindig. Minden reggel, délben és este, amikor csak nálunk járt. Hangosan kiabálta a nevem, hátha meghallom. Hallottam az ágy alá bújva, hallottam a szekrény mögé kucorodva, és a másik ajtón át az udvarra szökve. Rettegtem, nehogy észrevegyen, nehogy megtaláljon.

Még most is bennem van ez a gyomorszorító érzés. Féltem, bár fogalmam sem volt, hogy mitől.

Lassan vége a nyaralásnak, megyünk haza, kezdődik az iskola.

Én nem kakilok, annyira nem, hogy a végén az ügyeletes orvos már beöntést rendel nekem. Két nővér elvisz a kórházi mosdóba, lehajolok, és miközben megkapom az adagom, borzasztóan szégyellem magam. A nővérkék témája közben az, hogy ha már nyolcévesen beöntést kell adni ennek a kislánynak, akkor mi lesz később? Féltem, újra féltem. Megígértem magamnak, hogy lesz, ami lesz, a kakilást soha többé nem tartom vissza.

Csak a hasfájás, az valahogy sosem akart elmúlni, hol a suliban tört rám, hol az éjszaka közepén. Anyuék eleinte rohantak velem az ügyeletre tisztességgel, de aztán, ahogy nem múlt a fájás, úgy legyintettek csak rám, „hagyjad, nem kell vinni, csak szimulál”. Már nem szólok, ha fáj, csak csendben sírok a párnába bújva, és lassan visszaalszom. Már nem mondom, semmit nem mondok.

Az emlékeket eltemetem, olyan mélyre, hogy sose kelljen többet emlékeznem, aztán szépen lassan a hasfájás is elmúlik, egyre ritkábban ébredek fel rá éjszaka.

Felnövök, viharos kamaszkor, utálom az anyut. Menekülök, mindegy, csak otthon ne kelljen lennem. Hétvégén buli, főiskola, gyorsan férjhez, csak otthon ne, bárhol, csak ott ne. Nem tudom megmagyarázni… de ha anyuval egy szobában vagyok, már a látványa is zavar. Szegény semmit nem tett, csak ott volt, mégis utáltam. Ha meg még valamit szólt is, jaj volt neki. Nem tette zsebre, amit a huszonéves lányától kapott, de tűrte szegény.

Huszonnyolc éves vagyok, éjszaka nagyon rosszat álmodtam, lassan jönnek vissza az emlékek, homályosan, szakadozott foszlányokként, próbálom összetenni a darabokat, de nem megy. A szomszéd bácsi csinált velem valamit, de mit is? Homályos emlékképek, apró mozaikok, bekanyarodok a pici zsákfaluba. Óvatosan érdeklődöm a nagyitól, hogy vajon mi lehet a szomszédban? Feri bácsi évekkel ezelőtt meghalt. De az utolsó években már nem beszéltek egymással. Nem kérdezek többet, sosem fogom megtudni az okot, és nem kapok választ a miértekre, mert nem merem feltenni őket.

Közben találkozom életem szerelmével (az első házasságnak vége, szegény, nem tehet róla, talán én sem, csak menekültem, magam sem tudtam, mi elől). Hatalmas szerelem, két gyönyörű kislány, és a munka, amiről mindig álmodtam. 32 éves vagyok. Helyén az életem. Minden tökéletes.

De anyu... vele még most sem tudok mit kezdeni, és magam sem értem. Nem megy, hagyjon békén, mert minden zavar: amit tesz, amit mond, ahogy nyúl az unokákhoz. Zavar, amit mesél, és zavar, amit kérdez. Nem értem, zavar, ha egy szobában vagyunk. És a szorongató érzés már akkor ott van a gyomromban, amikor meglátom a telefon kijelzőjén, hogy ő hív.

Persze anyu nem „hagy békén”. Vasárnapi közös családi ebédek, imádják az unokákat, szeretnek minket, ez látszik minden mozdulatán. Lassan semmit sem értek, csak érzem, hogy a végére kell járnom.

Találkoztam egy látóval, hittem is... meg nem is, mégis. Háromszor találkoztunk. Az utolsó alkalommal végigzokogtam az egészet. Minden emlék visszajött, ha akartam, ha nem, itt vannak a fejemben, és sosem fogom  őket többé eltemetni.

Összeállt a kép, már tudom, miért haragudtam egész életemben anyura, és nem, most sem tudja a történetet. Ennyi év után már nem is kell tudnia.

Igyekszem türelmesebbnek lenni vele, de sosem fogja megtudni, hogy a viharos kapcsolatunk nem a temperamentumom miatt sikerült ilyenre.

Feldolgoztam, sikerült. Egy önismereti csoportban, szuper pszichológussal azt, amit egyedül 30 évig nem sikerült.

A napokban ellepte az Internetet egy pedofil zenetanárról szóló cikk, rákattintottam, látnom kell. Döbbenetes volt, gyermekkori ismerős, egy városban laktunk, néhány hónapig kollégák voltunk a helyi rádióban. Nagyon felkavart.

Ő már előzetesben ül. A kislány áldozat mellett ott volt az édesanyja, és nem hagyta magára a szégyennel.

Közeledik a nagylányom nyolcadik születésnapja. Csak nézem, ahogy alszik, és tűnődöm. Pont ennyi voltam. Nagyon kell vigyáznom rá.

Mindannyiunknak nagyon kell vigyázni rájuk, sose hagyjuk magukra a gyerekeinket!

Rita

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tressie Davis