-

Ott állnak négyen. Elhaladok mellettük. Valójában nem is állnak ott, és én nem mellettük haladok el, hanem közéjük lépek. Közvetlenül MELLÉ. Ott vannak a többiek is, csak a másik oldalán. Nem akarok maradni, de nem tudok ellépni. Ő sem hagyja, hogy menjek. Ha mozdulok, utánam kap, nem ereszt. És én nem tudom kitépni magam a kezei közül, mert minden sejtem maradni akar.

Küzdünk. A vívódás utáni beteljesülés néha akkorát robban, hogy szilánkosra roncsolja a csontokat. De azok hamar összeforrnak – akkor nem tudjuk még, ez csakis azért van, hogy aztán újra zúzódhassanak. Mindegy, hogy a szerelmünk szeretne kiragadva lebegni a semmiben, nem tud, mert a fej állandóan nehéz, lehúzza – azt cipelni kell.

De ki emlékszik már évek múlva a küzdelemre? Az számít, ahogy most vannak a dolgok. Mert mostanra az ösztön vezérelte tettek sorozata történetté alakult. Egy jelentnek vége van a filmben, a karakterek fejlődtek valamerre, a helyzet változott.

Forgatókönyvnek elmegy, de az élet számára túl komoly. Soha le nem kaparható sérülések lettek a testen... belül. Nem tudunk már visszamenni. És nem lehet lemosni. Senki sem tudja.

Én most továbbállok, otthagyom őket, de nem ugyanúgy állnak már. És én sem ugyanúgy megyek. Nemcsak a szerelmemet hagytam el, léptem át egy szökkenéssel, de a saját lelkiismeretemet is. A szerelem elmúlt. Az mindig elmúlik, volt rá ideje. Maradt cserébe szeretet és szexus, barátság, intellektus és vicc, de maradt egy óriási zsák szar is. Néha mintha elpárolgott volna a szaga, és kiszáradtan hevert volna, mint egy jelentéktelen cipőtalp, de aztán egy váratlan pillanatban újra bűzölögni kezdett, és az elviselhetetlenségig facsarta az orrunkat. Belőlünk jött, a lelkiismeretem pumpálta oxigénnel, hogy időnként éltre kapjon, és ne lehessen kibírni. Rohadt az egész.

Nincs rendszer... és nincs szabály, tudom. Nekem. Most. Nincsen. Tehát átlépem a kupac szart, és megyek tovább. Kicsit bűzösebb a szellőm, de az övék is az.

Mindhármunké. A gyerekeké nem. Ők csak olyanok lesznek, amilyenek. Nem tudjuk, hogy milyenek lettek volna, ha én nem lépek oda közéjük. Mint ahogy azt sem lehet tudni, hogyan állnának most ott, ha csak elhaladtam volna mellettük. Egyáltalán, hogyan volt nekem helyem közöttük...

Én azért majd megpróbálom újra, másképpen. És melléjük is új emberek állnak majd, a csapat bővül. Sebekkel, de sebek mindig vannak. És mozgásban vagyunk, de anélkül úgysincs semmi. Szóval megyünk tovább, csak mondom, mostanra mindenki egy kicsit bűzösebb.

Léna