-

Majd ígérd meg, hogy gondolsz néha rám. Majd ígérd meg, még ne most. Majd ha elhagylak. Ha már nem bírom elviselni, hogy elmúlt, amit együtt tudtunk.

Ne félj, a szerelmünk mindig hiányozni fog, csak már nem emlékszünk majd rá! Nem vesszük észre, elfelejtjük. Váratlan pillanatokban kong majd az utána maradt űr egy nagyot, hangosan üvölti a pofánkba, hogy elmúlt, de elhalkul majd, ne félj, és egyre ritkábban szólal meg.

Egy új szerelem más formába rendeződve üt majd lyukat a jelenben. Pont ilyen formájút és pont ekkorát csak mi tudtunk. A te koponyádon mindez másmilyen lesz, tudom, de nem baj, nem haragszom érte, ugyanúgy üvölt majd.

Ne félj, az új is jó lesz, lassabban jön majd, óvatosabban kopogtat, apránként töri be az agyad kérgét, de jönni fog. És az is elmúlik majd.

Csak emlékezzünk arra, amit együtt tudtunk, jó? Menjünk vissza néha a szerelmünk pillanataihoz, és nézzünk magunkra, különben meghalok, jó? Majd ígérd meg nekem, hogy így lesz. De ne most ígérd, majd ha elhagytalak, jó?

Léna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Augustino