-

British summer

2012. július 13-a, péntek. Még nem szeptember... A gépünk háromórás késéssel landolt Londonban. Azon viccelődtünk a feleségemmel, Verával, hogy a 13-mas számunkra szerencsés szám, mivel ezen a napon ünnepelünk születésnapot és házassági évfordulót is. Angliai életünk kezdéséhez ez a nap mégis egy kicsit erős nyitány. Valószínűleg a péntek az oka. Bemutatkozik a „british summer”, a szűnni nem akaró esőjével, esernyőforgató szelével és 15 fokos, télikabátos „melegével”. Ugyanakkor rögtön láttuk, hogy az angolok miért is különleges nemzet: szakadó eső ide, 15 fok oda, itt igenis nyár van, tehát póló, rövidnadrág és papucs dukál. Alig két és fél hónappal később jövünk rá mindketten: nemcsak a „british summer” és az angol mentalitás lesz újdonság számunkra, hanem az is, hogy a 13-a egy jó darabig csak egyikünknek marad a szerencseszáma.

Megpróbáltam visszaállítani a régi életemet...

Érkezésünk előtt hónapokkal eldöntöttem magamban valamit. Vissza akartam térni a korábbi életemhez. Ahhoz, amit a feleségemmel a „pasizós" korszakom előtt éltem. Nem éreztem áldozatnak magam, hanem azt hittem, hogy ez lesz a boldogságunk kulcsa. Ezt akartam hinni. Lezártam a pesti „kapcsolatomat”, a férfival barátok maradtunk (hihetetlen módon a mai napig). És megpróbáltam újra a heteró házasemberek életét élni.

... de nem sikerült

Keserves lecke volt, de meg kellett tanulnom valamit: saját magadat nem tudod átverni, főleg akkor nem, ha olyan kísértésnek vagy kitéve, amit a melegek „fővárosa” London kínál.

Augusztus elejének egyik délutánján újra regisztráltam, arra a bizonyos oldalra. Képeket töltöttem fel, nézelődtem, üzeneteket kaptam és válaszoltam. „Friss áru” voltam, így rengetegen írtak. Rögtön láttam, hogy ez egy teljesen más világ, és nem csak átvitt értelemben. Nincsenek fekete profilképek, vagy ha igen, akkor az első levélben rögtön fotót kapsz. Viszonylag kevés a nem valós infó, mert nincs ok arra, hogy ferdíts a tényeken. A nagy számok törvénye alapján itt mindenki megtalálja, akit szeretne. A választék igen széles a csak „sex and go”-tól egészen a „true love”-ig. Mondjuk, a szexet és haverokat keresők vannak többségben, hogy aztán ezzel fejezzék be a bemutatkozó szöveget: „You never know what will happen”. Sosem tudhatod, mi lesz belőle. Én sem tudtam, amikor válaszoltam annak a magyar srácnak, aki az elsők között írt aznap este. Különös volt, mert nagyon hasonlított az egyik barátomra, akit egyetemi éveim alatt ismertem meg, és nagyon sokszor ábrándoztam róla. Most, ha nem is vele, de egy hasonlóan elragadó pasival csetelhettem, így nem volt kérdés, hogy találkozunk. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle... A biztonság kedvéért, és mert ha már lúd legyen kövér, még egy randit beszerveztem ugyanarra a napra egy litván sráccal. Hát igen, ez volt az én Londonom: szex, hazugság, videó... nélkül.

A nagy találkozás

Másfél órát utaztam, de megérte. Az ajtón kilépve azonnal biztos voltam abban, hogy nem megyek el a másik randira. A következő hetekben alakult ki bennem az az érzés, amit addig elképzelni sem tudtam: randiztam azzal a sráccal, akivel tinédzserként kellett volna, aki akkor a tökéletes ember volt számomra, akivel el tudtam képzelni a közös életet házzal és kutyákkal, de házasság és gyerekek nélkül.

Lett második, harmadik és sokadik találkozó is, és az érzés egyre inkább erősödött mindkettőnkben. Szerelmes lettem egy férfiba.

Néhány héttel később már tudtam, tovább nem hazudhatok többet Verának, hisz mindent tud. Csak nem beszél róla. Be kellett látnunk mindkettőnknek, hogy bármennyire is nehéz, el kell engednünk egymást, mert nem én leszek az a férfi, aki őt nőként boldoggá teszi. „Csodálatos” évfordulós és még „nagyszerűbb” születésnapi ajándék volt ez így szeptember végén... de nem lehetett vele tovább várni.

Emberek mellettem

Állok a tükör előtt, és a szembeköpés csak azért marad el, mert éppen nincs itthon ablaktisztító. Életem során sokszor bántottam meg másokat, bár sosem akarattal vagy tudatosan, csupán önzőségből. Mindez persze nem mentség, még csak nem is mentegetőzés, nem lehet az, hisz ahogy az Interneten ezerszer olvastuk már, ha összetöröd a tányért, és újra összeragasztod, az már nem ugyanaz. Valóban nem. De nem mindegy, miként éled meg az életed eseményeit. Az összeragasztott tányér is tányér marad, legalábbis funkcióját tekintve.

Persze tudom, hogy az emberi természet és lélek nem ilyen egyszerű, azonban egy dologra tökéletesen rámutattak a szerelmeim, a családom és a barátaim: csak rajtunk múlik, hogy a ragasztás mentén hagyunk-e mintát festeni, mellyel megújulhatunk, akár még szebbé is válhatunk, ahogy egyszer a havas téli tájból is virágzó rét lesz.

Visszatekintve már látom, hogy mi volt a célja a sorsnak, amikor ezeket az embereket mellém állította az utamon.

Vera megmutatta, milyen a mesebeli önzetlen szerelem. A pesti srác rátette a kezemet annak az ajtónak a kilincsére, amelyen a Zoli 2.0 felirat volt. Új barátom pedig kinyitotta ezt az ajtót, és kézen fogva belépett rajta velem. Aztán én elengedtem ezt a kezet, mert szabadságot akartam, kipróbálni mindazt, amit addig nem mertem, és nem érdekelt, hogy az mennyire fáj mások lelkének.

„(…) De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt.”

Folytatása következik.

Zoli

Zoli történetének első részét ITT, a másodikat pedig ITT tudod elolvasni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dragon Images