-

Visszaidézve az elmúlt éveket, egy férfit látok, akit nagyon szeretsz, és boldogan lennél vele. De az élet nem ilyen egyszerű. Ezt az embert te nem kaphattad meg csak úgy, önmagában, egyedül. Egy apró, de ennek ellenére rengeteg nyűggel járó bakfis „csomag” is járt vele. Nem te választottad, de tudtad, hogy ő is része lesz az életednek, ha kitartasz mellette. Biztosan aggódtál, hogy ez az egész milyen lesz majd, a rengeteg kérdés forgószélként kavargott a fejedben, miközben az első közös találkozásotokra készültél. Minden jól sikerült, a kislány aranyosnak látszott, és jól megtaláltátok a közös hangot.

Teltek a hetek, egyre több lett a közös alkalom, egyre többet kaptál belőle is. És egyszer csak eljött a pillanat, amikor odaköltöztél. Ismét tele voltál kételyekkel, biztos jó ez így? Hiszen ez a kamasz lány (egy emberélet hosszához képest) nem is olyan régen veszítette el az anyukáját... Fogalmad sem volt, mit érez ez a kis lény, hogyan gondolkodik a világról, és mi a véleménye arról, ami épp vele, körülötte történik. De tudtad, hogy az életnek mennie kell tovább a maga útján. Így aztán vettél egy nagy levegőt... és beleugrottál. Bele egy sok konfliktussal, veszekedéssel, de közben rengeteg mosollyal és boldogsággal járó kalandba, amit úgy hívnak: családteremtés és gyereknevelés.

Nem te kérted, mégis kénytelen voltál legalább valamennyire és villámgyorsan anyává válni, és megpróbálni a létezést ebben a kifacsart helyzetben.

Az eltelt évek alatt sok nehéz pillanatunk volt. Meg kellett küzdenünk egymással, és kinek-kinek saját magával. Elismerem, nem lehetett könnyű elfogadni azt a fajta szoros kapcsolatot, ami apa és köztem van. Ha jobban belegondolsz, ez nem meglepő, hiszen a legnehezebb időkben csupán mi voltunk egymásnak. Ő nem „csak” az apám, a legjobb barátom is egyben.

Végül te is beláttad, megértetted és elfogadtad ezt a helyzetet. Nem véletlen, hogy hamarosan elérkezett a pillanat, amikor a kis bakfis naplójába a következő mondatot írta: néha szívesen szólítanám anyának, de nem merem. Kellett még egy kis idő... de végül ez a jég is megtört, és kezdett a mi kis szedett-vedett bagázsunk családdá formálódni. Persze, mint minden családban, akadtak néha konfliktusok, de ezek már igazi szülő-gyerek viták voltak. Az igazi nagy kamasszá érő bakfisból időről-időre feltört a dac, és gondolt olyan klasszikusokat, hogy nem vagy az anyám, miért szólsz bele az életembe, de aztán mindig lehiggadt, és már a ki nem mondott gondolatért is szégyellte magát.

Aztán, ahogy az lenni szokott, jöttek az újabb kihívások. Az én fordulópontom a családunk bővülése volt. Megszületett az öcsém, és olyan gondolatokat hozott ki belőlem, amelyektől magam is megijedtem. Úgy éreztem, hogy van egy család; te, apa és a kiskrapek. Én pedig csak úgy lézengek a semmiben. Iszonyatos küzdelem volt. De végül átvészeltük ezt is. És azóta a helyükre kerültek a dolgok. Például a család: te, apa, az öcskös és én. Ez nem is kérdés.

Már nem gondolkodom azon, hogy merjelek-e anyának szólítani, és ha a haverok között az otthon töltött időről vagy a családról van szó, akkor te vagy a mutter, anyuci vagy anyám. És az „igazi” anyámat ismerve, biztos vagyok benne, hogy ezt ő sem bánja.

Szóval a ti kisnagylányotok most itt ül a laptopja előtt a kollégiumban, és ahelyett, hogy a szakdolgozatával foglalkozna, inkább a neked szánt gondolatait veti papírra. El kellett telnie majdnem másfél évtizednek, hogy megérjenek benne ezek a gondolatok, és köszönetet mondjon egy bátor nőnek.

Ez a bátor nő pedig nem más, mint te, kedves Csiffáry Andrea! Köszönöm, hogy végigküzdötted velem ezeket az éveket! Büszke vagyok rá, hogy anyám helyett anyám vagy, és soha ne felejtsd el, hogy remekül teszed a dolgod. Két gyereket nevelni még akkor is kihívás, ha az egyik már félig kirepült a családi fészekből. És persze köszönet illeti az édesapámat is, aki képes volt elviselni mindkettőnket, és összekovácsolta a családot, amit végtelenül szeretek. Mások számára ez az egész furcsának tűnhet, de nekem így tökéletes.

Móczik Alexandra

Kép: Édesek és mostohák (Columbia Pictures, 1998.)