-

Néhány hónappal ezelőtti, Bandikáról szóló írásom nyomán jó páran gondolták úgy, hogy segíteni szeretnének neki, ami mindenképpen megható és reménykeltő. Segíteni nagyon jó.

Emlékszem, apám, – aki régebben egy „kisegítő iskolának” volt az igazgatója – mondta egyszer, hogy mindenkinek segíteni kell. Szerintem ez nem egészen így van, de jó a felvetés.

Az emberek többsége szeret is segíteni, adni a jó cél érdekében. Mert segíteni jó.

Nyilván nem kell részletezni, hogy a szociális szférába tartozó gyermekotthonoknak mennyire van szükségük a segítő kezekre, jelentsenek azok bármit is. És minden segítség fontos, adományozottnak, adományozónak egyaránt.

DE. És ez egy nagybetűs de.

Jöjjön most egy tizenhat (vagy mennyi) éve gyermekotthonban dolgozó nevelő élménybeszámolója az adományokról, amelyekért alapvetően – mielőtt nekiállnál kommentelni, hangsúlyoznom kell – nagyon hálásak vagyunk, és hajrá!

Annak idején egy nagyon vidéki város melletti kis falu nagyon vidéki otthonában kezdtem dolgozni. Ott nem sok adomány volt, karácsonykor mindig eljött az önkormányzati képviselő egy dévédélejátszóval a hóna alatt, a gyerekek énekeltek, olyan megható volt, hogy szinte könnyeztem. Aztán lejárt a mandátuma, és utána sokáig senki sem jött.

Majd egyszer csak megjelentek a cipős dobozok, meg a MikulásGyár, ugye, tök jó, áldassék a neve. Ide is jött vagy húsz kis csomag. Sosem felejtem el a kis Jancsika arcát, amikor megállt előttem egy sáros, büdös, negyvenhármas túrabakanccsal, hogy ez mi.

Aztán a következő karácsonykor engem osztottak be éjszakásnak, akkor még nem volt családom, szívesen vállaltam. Meghitt hangulat, kétpofára a szaloncukor, amikor kopogtak. Egy ember hozott három zsák ruhát. Nyilván köröttem a sok gyerek, ilyet még én sem láttam, köszönjük, viszlát. Ott buzog a gyerekes kíváncsiság, kibontottuk a zsákokat, és a karácsonyból farsang lett.
Aznap éjszaka egyfolytában rémálmom volt: a középsúlyos értelmi fogyatékos Zsuzsikát láttam közeledni kisestélyiben, késsel a kezében. 

Már ébren folytatódott a rémálom, amikor másnap a vezető lebaszott: hogy mertem kibontani a zsákokat. Tudtam, hogy mindezt azért, mert szerette volna előbb ő átnézni, hátha rá is jó a kisestélyi.

Aztán eljöttem. Budapesten minden más. A gyermekotthonoknak sokkal több támogatójuk van, ami egy nagyon csodálatos dolog. Multicégek adakoznak, a lehető legjobb dologgal: pénzzel, amit általában tényleg hasznos dologra költenek az otthonok. Táborokra, tehetséggondozásra, szakkörökre, tényleg minden jóra. Mert a pénz sosem elég.

Adományozásban a karácsony a dömping. Az emberek szíve kinyílik. Decemberben szinte naponta áll meg egy autó, lehet menni, kipakolni a dobozokat. Anya, apa áll, átszellemültek, rossz esetben ott van az unottan, éppen nem mobilozó gyerekük is, jó esetben nem vittem ki magammal egy gyereket sem az otthonból, ami ritka, mert a kicsik mindenhova jönnek velem, hogy lássák, ahogy a szülők éppen most nevelik a gyereküket az önzetlen segítségre.

Bepakolom a dobozokat, aláíratom a papírt. – Adomány, megnézzük? – kérdezik a gyerekek, az újabbak lelkesen, a régebbiek távolról, az ágyról fekve szemlélik, ahogy előveszem a négy távirányítós autót, persze elem nélkül. Sosincs elem, nekem kell szerezni valahonnan, hogy aztán kiderüljön, a négyből egy jó még egy napig, és azt hogy osszam el a hat olyan korú gyerek között, aki erre vágyik? 

Bárcsak adnának elemet hozzá! Bárcsak.

Aztán az ovális alakú autópályák fiúknak. Nagy klasszikus, mindig van, minden karácsonykor. Legutóbb, amikor elővettem, valaki csak annyit mondott, hogy úgysem fog működni. Nem is működött. Aztán a kirakósok. Négy-öt különböző, egy dobozban, ömlesztve. Sebaj, majd az állami gondozott kiválogatja.

A ruhaadományok. Hát, ez tényleg rázós. Szerencsére nem ez az általános, és nagyon nagy segítség a ruhaadomány, de amikor valaki bikini alsót küld felső nélkül... meg koszos bugyit... és otthonkát nejlonból... és (szerintem) a halott nagypapa öltönyeit, akkor mindig meginog az emberekbe vetett hitem.

Hogy vagy a plüssállatokkal? A gyerekednek mit jelent, és mennyi van belőlük? Mennyi az igazán fontos, amivel együtt is alszik? Ezek a gyerekek ugyanolyanok, mint a te gyereked. Van nekik is egy-egy fontos, amelyikkel alszanak, és nem hagyhatjuk ott a táborban. Ez a plüssállat szerepe.

Nem kell plüssállat. Elhiszem, hogy megnőtt Viki, és már zavarják a plüssök, nem tud tőlük fészbukozni, valamit kell csinálni velük. De, bevallom, nekünk sincs rá szükségünk. Mert van egy kétszer két méteres, mellig érő ládánk, ami van tele velük, és azt sem tudjuk, mit kezdjünk szegényekkel.

Ahogy a gyorséttermi menük mellé járó játékok sem kellenek.

Kérlek, értsétek meg, hogy a gyermekotthonokban élőknek semmi szükségük a lomtalanításra szánt holmikra. Ők nem hajléktalan koldusok, hanem gyerekek.

Ezért érthetetlen számomra, illetve dehogy, kimondom: önzésnek tartom, hogy vannak, akik, kéretlenül, valamilyen szezonális küldetéstudattól vezérelve (amivel alapvetően nem is lenne baj) gyűjtést szerveznek a baráti körükben, majd elvárják, hogy cserébe  – mint a múzeumban vagy állatkertben – sétát tehessenek a barátaikkal az otthonban. Ahol gyerekek élnek, és tényleg ott élnek, ahol nem mindig alkalmas látogatót fogadni. Tudod, mint nálad otthon a családban. Szóval nem egyszerű... 

És akkor még az egy éve lejárt édességről, gyógyszerről nem is beszéltem.

Nem csak rossz dolgok vannak ám. Mert léteznek csodák is.

Csodálatos dolog, amikor felhív egy ismerősöm, hogy kell-e egy hűtő? És igen, pont kell, mert elromlott a csoportban. És akkor ő elhozza. Ez annyira bizsergetően jó érzés!

Vagy az a két különös nő, akik nem is tudnak magyarul, de minden hónapban hoznak egy csomó élelmiszert, tartósakat. Meg sajtot, mert a sajt király. Meg amikor lepakolnak egy komplett konyhát mindennel. Meg tévét, dévédélejátszót, számítógépet. Vagy amikor valaki csak úgy küld gíroszokat, pizzákat.

Legjobban azt szeretem, amikor a közeli iskolából karácsony környékén eljön egy osztály, és hoznak sütit. És mi is készülünk, itt vannak két órát, játszanak, hamar feloldódnak, és betölti a ricsaj az alsó szintet.

Mindenki vidám, a búcsúzásnál el is felejtik, hogy hoztak játékokat, könyveket. Adományba? Dehogy. Ajándékba.

Végezetül: a Bandika. Először is, nem egy Bandika van. Nagyon nem. Azzal nem tudsz neki tartósan segíteni, hogy veszel egy gumilabdát. Azzal sem, ha húszat.

Bandikáról egyébként semmit sem tudok. Már régen, hat éve eltűnt abból az otthonból. Elköltözött anya, vitte őt is, valószínűleg valami ottani szociális szállóban van. Ha nem éppen börtönben.

 Zebegényi Péter