–

Bunkofon

Láttam egyszer, hogy egy focista fogta a markában, hihetetlenül hülyén nézett ki, ahogy sétált miközben belebeszélt a tenyerébe. A „bunkofon, hehe" – ez volt a neve egy ideig. És persze csak a vállalkozók meg az ööö, olyan „necces” fazonok használták. Nekünk ilyet ne adjon a kezünkbe senki, nem vagyunk mi olyanok! Poénok tárgya volt inkább, egy furcsa izé.

Ma már persze mulatságos, hogyan viszonyultunk hozzá eleinte. Annyira idegenkedtünk tőle. Azt még nem igazán értettük a pillanat hatása alatt, hogy ez lesz az emberiség történetének egyik legfontosabb eszköze lesz. Az egyik legjobb barátom mesélte társaságban, hogy látott egy nőt a buszon mobilozni: „nem normális, olyan, mintha egy másik univerzumban lenne, és tulajdonképpen kiiratkozna a valóságból". Ez a barátom ma nagyon komoly újságíró amúgy, napjait természetesen a mobiltelefon határozza meg.

Mobil előtti időszámítás (m. e.)

A m.e. (mobil előtti) időszámítás a mából visszanézve majdnem olyan távolinak és érthetetlennek tűnik, mint a konflisokkal bonyolított távközlekedés vagy a postagalambbal való üzengetés. 1990 körül még nem úgy volt, hogy apuci leszaladt a boltba, mert anyuci leküldte, aztán onnan visszatelefonált, hogy édesem, akkor gyulai vagy csabai? És hány kiló krumpli kell?

Ha valamit megbeszéltél valakivel, az meg lett beszélve, mert nem volt mód azonnal üzenni, ha mégse. (Szép idők…?)

Sorakozás a telefonfülke előtt

És még sorolhatnám a vicces példákat, hogyan álltunk sorba a kolesz egy darab nyilvános telefonja előtt, hogy hazaszóljunk, ha kellett valami. Olykor csak azért, hogy anyámék vegyék fel videóra (haha, másik rekvizítum) az aktuális kedd esti sorozat valamelyik részét (ja, YouTube sem létezett, internet sem, de ezt most ne ragozzuk). És már nem egyetemistaként, de még mindig a mobilkorszak hajnalán: hogyan szerveztem első forgatásomat, amikor irodai telefonon kellett ötvenszer keresni az illető riportalanyt, hátha már visszaért az ebédből. Hogy ne az otthoni számán kelljen zaklatni, pláne, ha nem is volt neki.

Újságírás m.e. előtt

S ha már újságírás: régi amerikai filmek emlékezetes jelenete: a sajtósok megrohamozzák a nyilvános esemény helyszínén a nyilvános fülkéket, hogy a konkurenciát megelőzve adhassák le a tudósítást... Én öreg sportújságíróktól még tanultam a praktikákat, hogyan lehet külföldön lefoglalni a meccs vége előtt a telefonközpontos hölgyet az egyetlen nemzetközi vonalon, hogy mire a vonalra szükség lesz, ne férhessen hozzá más… Hol van ez már?

Eltűnt munkák

Apropó, telefonközpont: a mobil és az internet feltűnésével nemcsak kőkorszaki tárgyak, de komplett szakmák (munkák) váltak puszta emlékké. Nincs már telefonközpont, de nem nagyon van táviratkihordó sem: emlékszik valaki olyan – szintén filmekből ránk maradt – vicces jelenetre, hogy a nagyon-nagyon sürgős tudnivalót éjnek idején, az egész családot felcsöngetve hozza egy papírdarabon a büszke postás, hogy a kómában előbotorkáló címzett egy aláírásért cserébe kibetűzhessen pár értelmetlen szót? SMS, kezicsókolom, végső esetben egy csörgetés a mobilon, ennyi lett a történetből. Egy geggel kevesebb.

Reménytelen éjszakák

Más. Autóval hoztak haza Pécsről, valamikor m.e. 1995 körül. Sajnos csak Dunaújvárosig, ott magabiztosan kiszálltam, ők mentek tovább Pestre, én meg majd – gondoltam – Fehérvárra hipp-hopp hazabuszozok. Hát, nem buszoztam, mert az utolsó távolságit is lekéstem. A vonatot is. Ott álltam, 35 kilométerre a városomtól egy városban, ahol konkrétan senkit se ismertem.

Nem mesélem hosszan, minek röhögtessem ki magam? Az lett a vége, hogy egy tökidegen ember lakásán aludtam, mert az ő anyukáját sikerült megszólítanom az utcán, szálloda felől érdeklődve.

A férfi másnap hajnalban ment a vasműbe dolgozni, felkeltem én is, és elballagtam a buszhoz… Ma két pillanat alatt felhívnék valakit, hogy jöjjön értem vagy oldja meg a helyzetet, ha már én béna vagyok hozzá. Akkor meg egy idegen panellakásban néztem éjjel a plafont. Röhej.

A mobil ma már a testünk részévé vált

És ezek csak kósza példák, mindenki tudna ezer hasonlót. A mobiltelefon ma a testünk része, a meghosszabbított kezünk, fülünk, szánk és agyunk. És még csak nem is az okostelefonok százféle alkalmazásáról beszélek. (Zárójelben: lehetsz magányos úgy is, hogy van mobilod, de így kevésbé érzed. Azért, mert a legvégső elkeseredés előtt mindig fel tudsz hívni valakit. Bizony.)

A haveromat kérdeztem, mi jut eszébe a m.e. korszakról. Vállat vont, meg se várta a kérdés végét, úgy vágta rá a választ:

– Nem lehetett késni a randiról...

Somos Ákos

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Everett Collection