-

Az ijedség

Sportriporter voltam, közvetítésre igyekeztem egy nyugat-magyarországi városba. Havazás volt nem sokkal korábban, a nem is jelentéktelen fajtából, többször mondta a rádió, nem tanácsolják az autóval útnak indulást, bár tisztítják a főutakat. De én nem főúton folytattam az utam az egyik legkedvesebb kisváros után, hanem egy sűrűn használt, ámde mégiscsak bekötőúton. Csúszott, lassan mentem. De hát megtörténik lassú sebességnél is a baj. Megperdült a kocsi a havas úton, nem túl gyorsan, csak hogy pont legyen időm végiggondolni pörgés közben, na, most mi lesz. Szerencsére senki nem jött előttem-mögöttem, de úgy keresztbe álltam, hogy se tőled, se hozzád. Az autó eleje alá beszorult az út szélére feltorlódott hófal, a kerekek kipörögtek, mozdulni se bírtam vele.

Kiszálltam, fejemet vakarva, az ijedség nem volt nagy, ámde a nagy kérdés azonnal felvetődött: hogyan fogom én eztet innen kiásni? A hólapátoláshoz idő kell, valamint lapát. Nekem speciel egyik se nagyon volt, ráadásul a furán keresztbe fordult kocsi előbb-utóbb feltartja majd a forgalmat is. Netán autómentőt kell hívni a kiszabadításhoz, bosszús emberek rossz hangulata kíséri majd a napomat, és még oda is kellene érnem a meccsre.

Különös dolgok

De mindezt, ebben a formában nem is volt időm igazából végiggondolni, mert egészen különös dolgok történtek, nagyon gyorsan. Érkezett mögülem egy autó, majd egy másik. Idősebb férfiemberek szálltak ki belőlük, és ahogy közeledtek, már láttam, mintha csak tudták volna, mire érnek oda. Egyikük már eleve úgy szállt ki, hogy kezében hozta a hólapátot, köszönt, és nekiállt kiásni a kocsi elejét. Aztán szemből is jött valaki, másik kocsiból, másik irányba tartott, megállt, „á, a doktor úr!" köszöntötték az előzőek, nyilván ismerték, kisváros határában voltunk, itt sokan ismerik egymást. A doktor is beszállt a mentésbe, mögötte pedig újabb kocsik érkeztek és fékeztek, húzódtak le, kapcsoltak gyorsan vészvillogóra, ezekből kedves nők szálltak ki, és ők is azonnal szereplői lettek a gyűlésnek.

A hófalnak fúródott autóm körül, mintha előre megszervezett, jól begyakorolt civil programról beszélnénk, már szinte kisebb népünnepély jellege lett a tevés-vevésnek.

Nevetve, kedvesen, de főképp magától értetődően tett-vett mindenki, s miközben a doktor úrék a havat hányták, az egyik hölgy hipp-hopp a volán mögé ült az én jó kis öreg autómban, amelyben benne volt a slusszkulcs, alászedte a kormányt, a férfiak közben tolták a kocsit, már kint is volt, mindenki jókedvűen visszament a saját járművéhez, még beszélgettek kicsit egymással, mint akik jól végezték dolgukat.

Csak ámulok

Hogy én közben mit csináltam? Álltam és bámultam ezt a két perc alatt szerveződött téli karnevált, ezt az olajozottan zajló, minden felesleges sallangot nélkülöző lakógyűlést, ezt a boldog civil segélyakciót. Mint aki nem tudja, szóljon-e bármit, hisz itt mindenki szemmel láthatóan begyakorolt feladatot végez, az emberek ismerik egymást, csak én vagyok kívülálló, hát mit szóljak én bele abba, hogy idegenek éppen mentik az autómat?

Csak néztem ezt az olajozott és magától értetődő közvetlenséget, utána szinte megköszönni sem volt időm, intettem és hálálkodtam kicsit, visszaintegettek, már a saját autóik kormánya mögül, még előtte, elköszönéskor valamelyik nő hozzám fordult, megnyugtatott, a következő falun túl már sima az út egészen a célig, ne aggódjak.

És mentek, ki erre, ki arra, még a hó csillogó kis szikrái sem hunytak ki, amiket a tevékenységük felkavart, és már ismét egyedül voltam az úton az indulásra kész autómmal.

Magyarok

Visszagondolok néha erre a szinte szürreális emlékre. Az arcokra egyáltalán nem emlékszem már. Hogy hányan voltak és hogyan zajlott az egész, azt a magam fantáziájából kerekítem egésszé, de az biztos, hogy megtörtént, ott voltam... és ők is ott voltak. Nem nagy eset, majdnem csak annyi ideig tartott, mint ahogy most leírtam, ti pedig elolvassátok. Csattanó, poén – az nincsen.

Olyan emberek voltak, mint bármelyik magyar településen bárki más.

Semmit nem tudtam meg róluk: a nevüket sem mondták, a szokásaikról, ízlésükről, politikai nézeteikről sem váltottunk szót. Egyetlen egyet tudtam meg: hogy ha kell, segítenek valakin, akinek éppen szüksége van rá. És ha van náluk hólapát.

Fülledt idők járnak mostanában, izzadunk, erőlködünk, pokolba kívánjuk egymást, a másikat, a másmilyent, nagyokat mondunk egymásnak a virtuális térben vagy szemtől szemben, nehezen bírjuk a helyzetünket, megvan a magunk baja. Legtöbbször úgy vagyunk vele, hagyjanak békén minket a mások nyavalygásaival. Ilyenkor szívesen idézem fel ezt a téli kis kalandot, egy kisváros határában, útban valahova.

Az volt a másik Magyarország, ott lenne jó lakni. Élni.

Somos Ákos