–

Nincsenek jó ajándékötleteim. Pedig osztom a nézetet, hogy egy szívből jövő, személyre szóló apróság többet ér a drága holminál. De nagyobb baj, hogy megbecsülni és megtartani sem tudtam a kapott ajándékokat. Mindenesetre most elmesélem az egyik legszebbet. Természetesen nő(k)től kaptam. És a fiatalságom is benne van egy kicsit.

A lányszobák titka

A lányok szobájába bejárni, ott lenni, maga volt a tökéletes fiatalság. A kollégiumi falak náluk nem voltak üresek, az ágynemű nem volt csak úgy bénán odahajítva, mint a fiúszobákban, hanem leterítve, mint odahaza, amikor az anyánk vetette be; a dolgok nem dolgok voltak, hanem a csajok egyéniségének lenyomatai. A lányok szobájának aurája volt, lakás-érzete: poszterek, képek, könyvvel rakott polcok, virágok, bonsai, magnózene, füstölő, asztali lámpa, szőnyeg, ágytakaró, és ezek közös, kevert illata.

Ha bekopogtál egy lányszobába és belépve rád mosolygott az illető, az az este már felíratott valahová, ahol a jó dolgokat tartják nyilván.

Azokban a lányszobákban, ahol mi, egyetemista fiúk igazán szerettünk üldögélni, el sem lehetett képzelni, hogy mások és máshogy is lakhattak volna. Azok a szobák azoknak a lányoknak voltak elrendelve.

Az odatartozás bónusza

Abban a szobában, ahol ez a történet kezdődött, három olyan lány lakott, akiknél ez az egymásnak rendeltetés szinte sugárzott. Csak úgy ismertem őket – eleinte –, mint „az” a szoba, „azzal” a három lánnyal. Mindhárman gyönyörűek voltak, a létező legkülönbözőbb módon. Nem voltak egyformán titokzatosak, izgalmasak. De egyformán nők voltak, és nem tudom, milyenek lettek volna, ha nem ismerik egymást, és mi, többiek nem együtt ismerjük őket, hanem külön-külön. Már javában benne jártunk a harmadévben, amikor valahogy úgy alakult, hogy beleszédültem egyikükbe. Vagy tán a hármasukba voltam beleszeretve a kezdetektől fogva, és az, hogy egyikükhöz tényleg közel kerültem, csak ennek a büszke odatartozásnak volt a bónusza.

Volt barátja, egy amerikai (?) srác, valahol a messzeségben. Komolyan beszélt róla. Házasság, huh, már ez is benne volt a pakliban. Miközben én a pepita kockás folyosókon és a lányszobákban keresgéltem valami szerelmet. Mit mondjak, nem voltunk egy súlycsoportban, ami a kapcsolatokra való érettséget illeti – és mégis, mégis, van olyan, hogy ezzel a lelki hendikeppel is majdnem nyeregbe kerülsz. Nekem is sikerült, mármint a majdnem.

Ha ez egy kitalált történet lenne, meg is hódítottam volna őt, de máshogy lett. Csak kicsit hódítottam meg, csak egy jó részidőm volt.

Az az este úgy kezdődött, hogy ott maradtunk a kollégium egyik kistársalgójában dumálni. Éjszakába nyúló, órákig tartó beszélgetés lett belőle. Úgymond tanácsot kértem tőle, mert bajban vagyok lelkileg. Beleszerettem valakibe, és ez a helyzet számomra megoldhatatlan, mondtam neki, és minden szavam igaz volt. Természetesen róla beszéltem, ő pedig – mint egy Molnár Ferenc-darabban – számomra megfejthetetlenül válaszolt, nem tudtam, tudja-e, hogy itt most kettőnkről van szó, mindenesetre úgy beszéltünk, mint a „tudod, hogy tudom” jelenetekben a szereplők. Szerelmet vallottam neki, anélkül, hogy kimondtam volna, miről van szó pontosan. Ennek a vallomásnak a része volt, hogy megmutattam neki a verset, amit hármukról írtam.

Egy perc szerelem

A vers abszolút szerelmes vers volt, mindhármukhoz, bár szerelemről szó sem volt benne. Ma is megvan, tudom kívülről. Nem vagyok költő, soha egyetlen lap se közölte volna le, ha elküldöm, de számomra ugyanazokat az érzéseket és képeket idézi meg, ezért tehát remekmű. (Ilyen a szerzői elfogultság.) Három madárról szólt, három másmilyen magasságban repülő szép madárról: ki alacsonyabban és boldogabban, ki titokzatosabban, ki pedig messzebb repül. Egyik sárga, másik kék, harmadik tarka. Ezek voltak ők, tulajdonképpen a sorok alapján beazonosíthatóan. (És persze volt benne némi önreflexió, ami az önsajnálattal egyezett meg, huszonéves szerelmesekkel előfordul talán ma is az ilyesmi.)

A lánynak tetszett a vers, de amikor először elmondtam neki, szinte csodálkozva jegyezte meg, mennyire illenek ezek a sorok hármukra… Aztán amikor felfogta, hogy én írtam és neki(k), megtörtént a csoda:

megláttam ezen a gyönyörű, izgalmas, okos, és irántam idáig legfeljebb amolyan mélyülő szimpátiával viseltető lányon, hogy elakadt a szava. És talán ebben az egy percben ő is szerelmes volt belém. A verses vallomás eltalálta a tarka madarat.

A három madár

A kapcsolatunk aztán ennél tovább nem jutott, pedig játszottunk még egymással egy rövid ideig. De hát annyifelé kanyarodhat két fiatal útja. De nem ez a lényeg, hanem, ami utána történt. A verset természetesen megmutatta a két másik lánynak is, és nem hiszem, hogy költő kapott valaha nagyobb elismerést, mint én, amikor pár héttel később a születésnapomat ünnepeltük a kollégium melletti szocreál presszóban, számomra meglehetősen zaklatott, mellékízekkel tarkított hangulatban. Eljöttek mind a hárman, és hoztak ajándékot. Személyesen nekem.

Egy borítékban három madár volt, azok a papírból hajtogatható madarak, amiket japán mintából csinálnak. Egy sárga, egy kék és egy tarka.

Ők csinálták, és mindegyiket az hajtogatta, aki a versben magára ismert az adott madárban. Hát ez volt az ajándék, aminél szebbet soha nem kaptam még.

A madarak már nincsenek meg, és ezt nem bocsátom meg magamnak – a vers, a lány egy levele, pár naplórészlet még megvan akkorról. Felnőttünk, kirepültünk, elmúlt a szerelmes fiatalság. A madaraim közül tényleg volt, aki úgy „repült el”, ahogy a versben megírtam, de mindez csak… romantika. Szomorúbb, hogy az ilyen ajándékokat később sem tudtam megőrizni, sokszor pedig viszonozni sem. És ma már verseket sem nagyon írok, pláne lányokról.

De ki tudja, hátha repül valahol egy valamilyen madár, és hátha épp felém.

Somos Ákos

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/