–

„Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség nyilvánvaló: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.” (Esterházy Péter)

Két évvel korábban sem akart zavarni, pláne nem megijeszteni, és leginkább nem akart kirántani a munkából: focivébé volt, ami akkor nekem reggeltől éjszakáig tartó munkát jelentett. Úgy gondolta, majd megvárja, amíg elmúlik a világbajnokság, és utána elmondja. Majd utána elmondja, hogy az utolsó pillanatban kapták el a rákot, hogy ha a háziorvosa nem veri ki a balhét az egri kórházzal, akkor két héten belül meghalt volna, hogy azonnal műteni kellett, hogy ott fekszik a kórházban, és azért nem veszi fel a telefont, hiába hívogatom. De anyám felvette, és a köszönéséből rájöttem, hogy baj van. Apám másnap a kórházban csak annyit mondott: „Jól vagyok, kislányom, te csak csináld a dolgod, aztán majd jössz, amikor tudsz. Elég erős vagyok, neked meg nehogy bajod legyen abból, hogy munkanapon csak így lelépsz, hogy mellettem legyél."

Gina_regiapaAztán jobban lett. Anya bent volt mellette minden áldott nap. Meg utána is, amikor hazaengedték. Meg a kemoterápia alatt. És néha morgott: „Apád már megint azon viccelődött, mit hozott neki az asszony, érted, így, »az asszony«. A szobatársai a végén még azt hiszik, hogy a felesége vagyok, pedig 30 éve elváltunk. De hát mégiscsak a gyerekeim apja, ki járjon be hozzá a kórházba naponta, a nyolcvanéves nagyanyád?"

Én meg bólogattam, persze, Anya. Az elején meglepődtem, aztán pedig a világ legtermészetesebb dolga lett, hogy együtt mennek kirándulni... meg kutyát sétáltatnak... meg várost néznek... aztán meg elrepülnek Egyiptomba. Mert apám még sosem repült. Anyámnak pedig a szíve csücske Egyiptom. Sosem felejtem el az akkor már több mint harminc éve külön élő szüleim csillogó szemét, amikor megjöttek. Kivittem őket a reptérről a buszhoz, és néztem ahogy távolodnak: a hátukat... meg az egymásba fonódó karjaikat.

Nem láttam őket így korábban. Kétéves voltam, amikor elváltak, arra sem emlékeztem, hogy valaha egy család voltunk. Apám ivott, ezért is váltak el, és én hosszú éveken át harcoltam vele, az alkoholizmusával, mindennel. Talán ha nem hasonlítottunk volna egyébként annyi minden másban egymásra, könnyebben megbocsátok, és jobban tudtuk volna szeretni egymást. Hatvanévesen hagyta abba az ivást. Egyik napról a másikra. És nekem egyik napról a másikra lett egy édesapám. Új ember lett, nyílt tekintetű, okos, kedves, szelíd. Csak két évvel később derült ki, hogy az alkohol mégsem tűnt el nyom nélkül az életünkből. Ott hagyta az ujjlenyomatát a daganatok képében.

Apám tulajdonképpen nem vett tudomást arról, hogy beteg, de igyekezett mindent bepótolni, amit elmulasztott. Szeretetet, családot, utazást, élményeket. Azt hiszem, élete legszebb időszaka lett az utolsó két éve. Az utolsó két hónapot is beleértve, amikor embertelen kínokat élt át, de ha kérdeztem, mindig azt mondta: „jól vagyok, kislányom". És, ha ő azt mondja, jól van, akkor sem sírhatok, ha belül apró darabokra szakadok szét.

Az új házasok

Mire apám újra megkérte anyám kezét, és csendben másodjára is összeházasodtak, már nagyon gyenge volt, de próbálta nem mutatni. Anyám is csak akkor sírt, ha apám nem látta. Ahogy én is. Mert mi ilyen erősek vagyunk. Az utolsó két hónapban hazaköltöztem, de egy héten egyszer vissza kellett jönnöm Pestre a munka miatt. Mondtam búcsúzóul valami vicceset Apának, aztán autóba ültem. A falu határában mindig betettem a lejátszóba ugyanazt a lemezt, és teljes hangerővel elindítottam ugyanazt a számot. A Sometimes you can't make it on your own címűt. Jóval később tudtam meg, hogy ezt is egy haldokló apához írták. Akkor és ott, a kocsiban, ahol senki nem látta, együtt sírtam, üvöltöttem a dallal, hogy na figyelj, nem kell mindig keménynek látszani. És nem, néha nem csinálhatod egyedül. Sem te, Apa, akármilyen erősnek vallod is magad, sem Anya, a másik keményfejű, sem én, a harmadik, sem senki. Néha nem.

Apám végül nem halt meg. Soknapnyi, morfiummal enyhített szenvedést követően egy májusi szombat délutánon otthagyta az ágyon csontsoványra fogyott testét, miközben hárman álltunk mellette, a nagymamám, az anyukám és én. Az utolsó heteiben megengedte – nem nekünk, magának – hogy segítsünk. Átmenni. Ezekben a napokban már nem tudott beszélni. De szavak nélkül is megtanította még a két legfontosabb dolgot: az egyik, hogy van feltétel nélküli szeretet, és nem kell kiérdemelni. A másik, hogy a halál nem létezik. Miközben két éven át törtem a fejem, hogyan is kellene megosztani az én keveset lelkiző apámmal az összes instant bölcsességemet a szenvedésről, sorsról és halálról, a végén kiderült, hogy semmit nem tudtam mostanáig. Amikor az itt hagyott testét elvitték, ragyogott a szivárvány az égen. Az apám ott állt mellettem, nyomott egy barackot a fejemre, és azzal a kamaszos mosolyával azt mondta: „Na, kislányom, ehhez mit szólsz? Halál nincs. Amit annak hívunk, csak egy híd, amin át kell kelni. És sokkal, de sokkal könnyebb, ha van, aki fogja közben a kezedet.

És most menj, kislányom, és csináld a dolgod."

gina_apa

***

Négy éve, február 17-én esett a hó. Végigdolgoztam a napot, aztán kimentem futni a szigetre. És akkor rájöttem, hogy nagyon rossz helyen vagyok. Hogy ma van Apa születésnapja, nem holnap, nem a hétvégén. Nem akkor, amikor ráérek. Ma. Visszafordultam, beültem a kocsiba. A visszapillantó tükörből az ő szemei néztek vissza rám. Méteres hó állt a kapu előtt, mire két órával később megérkeztem. Apám megállt az ajtóban, csodálkozó mandulaszemei sarkából lassan szétfutottak a nevetőráncok. Az utolsó születésnapján, amikor még itt volt, és nem mindenütt.

Prónay-Zakar Gina

A képek a szerző tulajdonában vannak