–

2016. 06. 11.

Jóval korábban érkezem. De nem én vagyok az első. Egyre több ember kérdezgeti egymástól: végül is hol dedikál? Esik, biztos nem szabadtéren lesz. Hallgatom a foszlányokat, forgatom a fejem az esernyő alatt. Ismerősökkel találkozom, aztán újra egyedül maradok. A táskámat húzza le a két kötet. A nehezebb Bevezetés és a súlyosabb Hasnyálmirigynapló.

Állok a sorban. Esik az eső, írónő kislánya lejt dervistáncot, mindenki mosolyog, komolykodó értekezésekbe és felszínes csacsogásba merülnek a könyvhét látogatói. Hangok, nevetések, dörmögés, kiáltások. Állok a sorban, előveszem a naplót, felütöm az első oldalon. „Rák. Ez a jó kezdőszó." Lassan összeolvadnak a hangok körülöttem.

Mosolygós fiatalember perdül mellém, hátulról rám számolja a hatvankilencet, és biztat, hogy egész jó helyem van. Oldalra nézek, a mögöttem álló tömeg körbekígyózza a szökőkutat, enfarkába harap. Előttem még félórányi dedikálásra váró olvasó. Visszamerülök a naplóba.

„Mondtam, hogy ma még hallgassák meg a Mercedes Benzt, különös tekintettel a nevetésre a végén. Mitics, a legidősebb, aki a leginkább felfedte magát,  ezt nyomjuk akkor a temetésen is? Hát, ha el tudod érni…”

Az esőcseppeket nem állítja meg az esernyőm, legalábbis nem mindegyiket; néhány kikerüli ügyesen az akadályt. Egyenesen a könyvemre hullanak.

2016. 07.14.

„Őszintén (nevetés a karzaton), ahogy Micuka kérte, a kurva életet váltogattam a basszameggel. És néha – leállíthatatlan a stílusérzékem – benyomtam egy »múljék el tőlem ez a keserű pohár«-t."

– „Jól vagy?” – kérdezi a lány, miközben szorítom a telefonom, és kétségbeesett arccal meredek a hírre. – – „Nem. Meghalt EP.” – „Á, ja, hallottam, hogy beteg, mondjuk, várható volt, hasnyálmirigyrákból nem szoktak meggyógyulni.” Elhallgatok. Ha lenne is kivel együtt sírni, ha lenne itt valaki, aki értené, mitől fáj ez annyira, miért olyan őrületesen nagy baj ez: kell a szó? Hová? Minek? Miért? Most a csönd a legfőbb szükségünk.

2016. 08.02.

A falu határába érve autósorba ütközöm. Azt hittem, kevesen lesznek, ez a kis veszprémi falu annyira távol esik mindentől, ráadásul hétköznap van. Hát nem. Alig találok parkolóhelyet. Időben érkeztem, megállok hátul a templomban. Egyedül vagyok. Jól van így.

Másnap egy barátom megkérdezi: „– És milyen volt?" „– Nézd… jó” – válaszolom lassan. „Az Asztrik szépen beszélt, nem is tud máshogy, a Dés meg tépte a szívem a szaxival. Szó és zene. Nem is lett volna semmi baj az egésszel… ha nem a baj lett volna maga.”

Baj van, Péter, most már tudjuk mind, hogy mekkora.

Érzem, elég volt ez most. Elindulok kifelé, le a lépcsősoron, át a tömegen, ki a főutcára, el innen.

Oh, Lord, won’t you buy me a Mercedes Benz... Megállok, visszafordulok. Janis Joplin énekel a templom elé állított hangszórókból. Hallom a hangját, aztán a nevetését.

„Ezt volna jó elérni, a rémületnek és az örömnek ezt az együttállását, a szabadságét és reménytelenségét, komolyságot és komolytalanságot egyszerre.”

Igen. Ezt volna. Jó.

Prónay-Zakar Gina

Fotó: Valuska Gábor