Akinek életre keltek az álmai

Ránéztem az órára: vasárnap délelőtt, negyed tizenkettő. Már tutira befutott. K​ét nappal korábban csak letörve legyintett, amikor a várt félmaratoni idejéről beszélgettünk. „Két óra alatt kellene lefutnom. De ez totál reménytelen, nem tudom, hol lenne bennem annyi tartalék”. Pár perccel később pittyen a telefon: 1:55. Megcsinálta. Persze, ​Sári Nórában mindig van tartalék. ​Nóra cégvezető, kétgyermekes anya, közgazdász, alapítványi kurátor, maratonista. Aki imádna rockzenét hallgatni futás közben, de nem teheti. Mert 80 százalékosan hallássérült.

„Így születtem, de két évig sikerült becsapni a környezetemet. Szájról olvastam, a levegő rezgéséből észleltem, hogy tapsolnak mögöttem. Nem volt egyértelmű, de anyám egyéves koromtól nagyon gyanakodott, hogy valami nem stimmel.​ Majdnem​​ hároméves lettem, mire​ diagnosztizáltak, akkor kaptam hallókészüléket.” Ez azonban már késő volt: óriási hendikeppel, több évnyi lemaradással indult, és emiatt a hangképzés később is nehézségeket okozott. Ráadásul a nyolcvanas évek elején járunk, egy hajdú-bihari nagyközségben: nem volt szokás, hogy fogyatékkal élő gyerekeket integráltan oktassanak. De Nóra szülei, akik első generációs értelmiségiek voltak, a diagnózis pillanatától elkezdték szisztematikusan készíteni arra, hogy egészséges gyerekek között is megállja a helyét:

„Hároméves koromtól minden áldott nap beszédfejlesztési gyakorlatokat végeztem. El tudod képzelni? Nagyon kemény volt.

A gyerekek a szókincsük javát már akkor is a tévéből szedték össze. De nekem nem volt opció a tévé. A harminc évvel ezelőtti hallókészülékekkel reménytelen lett volna érteni, meg se próbáltam. Egyébként ez így is maradt: ma simán tudnám nézni, de már nem érdekel. Annyira nem, hogy a nappaliban az én fotelem nem a tévé felé néz. Végül, a televízió és a rádió helyett, olvasással szedtem össze a szókincsemet, ugyanis négyévesen a tanítónő anyám elkezdett olvasásra tanítani. Óvodáskoromra már folyékonyan olvastam, nagycsoportban például én meséltem a többieknek a mesekönyvből.”

„Az olvasás öt–hatéves koromra teljesen beszippantott, de hát nem is nagyon volt más választásom. Amikor csak tehettem, a könyveimet bújtam. Ez adott biztonságot. Egyébként is meglehetősen különc gyerekként, szigorú napirend szerint éltem, és míg ez pici koromban külső kényszer volt – amit a szüleim erőltettek –, hogy ne legyek hátrányban más gyerekekkel szemben, mire iskolába kerültem, belső kényszerré vált. A teljesítés és a bizonyítási vágy határozta meg onnantól az életemet. Hogy megmutassam: érek annyit, mint bárki más. Emlékszem, hogy már alsó tagozatban is kevés volt a kötelező: szakkörökre és versenyekre jártam. Maximalista lettem és mindenáron bizonyítani akartam.”

A szülei féltették a magának való kislányt. Burokban nőtt fel, a faluban mindenki ismerte és becsülte a családjukat, de a szülők is tudták: előbb-utóbb el kell engedni a tehetséges gyereket egy erős, városi gimnáziumba, ahol ők már nem tudják megvédeni. Egy ideig reménykedtek abban, hogy a debreceni református gimnáziumra esik Nóra választása, de neki esze ágában sem volt egyházi iskolába jelentkezni. „Közöltem, hogy a debreceni Fazekasba megyek, matektagozatra. Hozzáteszem: nem voltam zseniális matekos. De amikor a matematikatanárom szemében megláttam a kételyt, azonnal még magasabb fokozatra kapcsoltam, és még többet tanultam. Ilyen voltam akkor, és még ma is ilyen vagyok. Felvettek. A gimiben nem volt egyszerű dolgom. Strébernek tartottak. Nem értették, hogy ki vagyok, miért tanulok annyit. Csak harmadik–negyedikre kezdtek megkedvelni. Akkor is ugyanúgy tanultam, de már lényegesen lazább voltam bizonyos dolgokban.” Nóra ezt azzal magyarázza, hogy csak a saját közegében érzi magát teljes biztonságban, és elég sok időnek kell eltelnie, amíg feloldódik. „Ráadásul a tévé és zenehallgatás hiánya miatt nagyon sok mindenből kimaradtam: eleve különc voltam, aki betéve tudta a regényeket, és 14 évesen már politikai és gazdasági hetilapokat böngésztem, viszont nem ismertem a menő meséket és filmeket, a színészeket, és a magyar zenekarokat sem.” 16 éves korára azonban mégiscsak beszivárgott a zene az életébe: felfedezte, hogy a rockkoncerteken a szöveg kivételével majdnem minden frekvencia eljut a füleihez. „A budapesti Rolling Stones koncert máig az egyik legmeghatározóbb zenei élményem” – teszi hozzá mosolyogva.

„Igen, fején találtad a szöget” – ismeri el, amikor rákérdezek: azért akart-e a pesti közgázra menni, mert oda volt a legnehezebb bejutni. Pedig nemcsak a felvételivel kellett megbirkóznia, hanem a nyelvekkel is.

Aki szájról olvas, annak óriási kihívás egy idegen nyelvet érteni, Nórának pedig ​hangképzésbeli lemaradásai miatt,​ ​még több nehézséget jelent a szóbeli kommunikáció.

Írásban semmi gondja nem volt, le is érettségizett angolból, de nyelvvizsgát nem szerezhetett. Második nyelvnek természetesen a latint választotta. Nyelvvizsga pluszpontok híján, maximálisan kellett teljesítenie a felvételin, de végül sikerült. Ám itt újabb nehézségekkel találkozott. „Az egyetemen én csak egy falusi lány voltam, a maga komplexusaival. Ez már nem a debreceni gimi volt, itt cégvezetők és politikusok gyerekei tanultak, akiket luxuskocsikkal hordtak be, és minimum két ​idegen nyelven beszéltek. Biztos voltam abban, hogy belőlem az életben nem lesz cégvezető. Szenvedtem a közgazdaságtannal, pénzüggyel, túl kreatívnak tartottam magam az ilyen száraz tudományokhoz. Azt gondoltam, hogy nem vagyok elég talpraesett a kommunikációhoz. Végül pénzügyi befektetés-elemzőnek szakosodtam, de fél év után rájöttem, hogy nagyon nem vagyok idevaló. Halálosan utáltam az egészet, és szenvedtem. Hogy ne legyen elég, felvettem még valami biztosítással kapcsolatos szakot.” Később belátta, ez nem fog menni, és keresett egy indokot, amivel igényelhette az átvételét vezetésszervezés szakra, és az egyetem alatt először kezdte igazán élvezni a tanulást. „Apám akkoriban halt meg, de láttam magam előtt, ahogy felhúzza a szemöldökét: vezetésszervezés, ezzel hogy fogsz boldogulni?” Nekem viszont tetszett. Közben eldöntöttem, hogy a szakdolgozatomat ingatlanokból írom. Bekopogtam egy vezető magyarországi bank ingatlan üzletágához, és felajánlottam, hogy abból írom a szakdolgozatomat, ami számukra releváns. Annyira tetszett nekik a hozzáállásom, hogy később ez lett az első munkahelyem.”

Nóra mindig is körbevette magát egyfajta biztonsági fallal a gyerekkorában állandósult bizonytalanságérzet miatt. Ennek lebontásában óriási szerepet kapott a kilencvenes évek végének forradalmi újdonsága: az internet. „Tudod, mindig volt bennem valamilyen félelem a normál társalgások, kapcsolódások közben: hogy mi van, ha nem értek, félreértek valamit. Épp ez az, ami miatt az internet megjelenésével kinyílt egy új világ előttem.” A fiatal nő szinte lubickolni kezdett az új közegben. „Itt a hallásnak az égvilágon semmi jelentősége nem volt. Elkezdtem fórumozni, csetelni, társkereső oldalakon pasizni. Egyszerűen megszűnt minden félelemérzet és bizonytalanság bennem.” Neten ismerte meg későbbi férjét is, aki elől nemcsak hogy nem titkolt el semmit, de még el is túlozta a saját hibáit. „Az első csetelés alatt közöltem, hogy si​ket​ ​vagyok, és rossz a lábam. Ez utóbbit arra értettem, hogy szerintem nem elég formás a vádlim, de szegény Tamás az első randi alatt végig azt próbálta kifürkészni, hogy mégis mi baja van, sánta vagyok?” A netes ismerkedésből szerelem, majd házasság lett.

És ekkor jött a csalódás. Bár Nóra számára evidens volt, hogy az eminens iskolaévek, remek diploma ellenére számára a karriernél sokkal fontosabb a gyerek, csak nem jött a várva várt baba. Nem meglepő, hogy fórumozás közben figyelt fel a PCOS szóra, amely a policisztás petefészek szindróma nevű tünetegyüttest takarja. Ekkor hallott először egy modern szemléletű orvosról, a Cipruson élő Petrányi doktorról, aki egy diabétesz-gyógyszerrel jó eredményeket ért el a meddő nőknél. A PCOS hátterében álló inzulinrezisztenciát kezdték ugyanis kezelni, és nem az akkoriban dívó drasztikus műtéti beavatkozásokat helyezték előtérbe. Nóra is megkapta a gyógyszert, teljesen illegálisan, és ahogy számos fórumtársa, ő is hamarosan áldott állapotba került. „Négy hónapos terhes voltam Bogival, amikor elszántan belevetettem magam a PCOS-ügybe. Találkozókat szerveztem, angol nyelvű szakcikkeket olvastam, egyfolytában kutattam, és megosztottam az infókat a babára váró sorstársakkal. Tudtuk, hogy Magyarországon reménytelenül gyerekcipőben jár a kezelésünk. Ám egyre többen számoltak be egy budapesti endokrinológusról, aki ismeri a kutatási eredményeket, és aszerint kezeli a pácienseket. Addigra az én fejemben már összeállt, hogy mit akarok. Nézd, az már kiderülhetett számodra is, hogy harcos típus vagyok. H​a​ ​valamit a fejembe veszek, nem tágítok, amíg meg nem csinálom, kerül, amibe kerül. Akkor épp azt találtam ki, hogy kell egy olyan egészségügyi intézmény, ahol nyugati szemlélettel kezelik a PCOS-es nőket. Úgyhogy fogtam magam, és írtam ennek a Tűű doktornak, teljesen ismeretlenül, és kértem, hogy találkozzunk.” Tűű Lászlónak, a Szent Imre kórház endokrinológusának neve szájról szájra terjedt a betegek között. „Bementem hozzá, leültem, és ledaráltam a mondókámat. Hogy kellene egy rendelő, ahol nem kell harcolni, ahol az egész embert nézik, ahol gyógyítani, kezelni akarnak, méghozzá a legújabb kutatási eredmények szerint. Rám nézett – mondom, egy vadidegen, nagyon fiatal és nagyon zavarosan hadaró kismama ült vele szemben – és azt mondta: rendben, Nóra, csináljuk meg​.​ ​Hát, így​ ​​született meg a Mens Mentis​ Egészségcentrum, amelynek mai napig az ügyvezető igazgatója vagyok.​​” Kezdetben alig 50 négyzetméteres területen üzemelt a privát termékenységi szakrendelő, öten dolgoztak itt. Az elmúlt nyolc év alatt, két telephelyes, 30 embert foglalkoztató egészségközponttá nőtte ki magát az intézmény. Nóra a PCOS Szívügy Alapítványon keresztül élte ki megszállott ismeretterjesztési igényét, amelyet alapító társaival, az MM-mel egyidejűleg hozott létre.

Kicsivel később megszületett a kisfia is. A kétgyermekes cégvezető, alapítványi kurátor egyetlen lehetőséget látott arra, hogy rendkívül zsúfolt napjába beiktassa az „énidőt”: futni kezdett. A vékony, izmos Nóra gyorsan sikeres lett ebben is. 2014-ben, ​harminchatodik születésnapja előtt egy nappal lefutotta a maratont. „Nézd, nekem az önbizalom forrása mindig is a teljesítmény volt. Ehhez szoktam hozzá gyerekkoromtól. Ezen nehezen tudok változtatni. Tudom, hogy nagy teljesítményekre vagyok képes, de néha még mindig bizonytalan vagyok.

Ha rossz a hallásod, gondot jelent a kommunikáció, cserébe kifinomodik a többi érzék. A hatodik is.

Sokkal előbb észreveszem, ha valakinek új a frizurája, de kiszúrom az elejtett pillantásokat, és kifinomultak az emberekkel kapcsolatos megérzéseim is. Megválogatom a barátaimat, hogy kit engedek magamhoz közel. Igen, még mindig kímélem magam a csalódásoktól, de már nem félek tőlük. ​A negyvenhez​ közeledve kezdek rájönni, hogy a boldogság kulcsa nem a teljesítmény hajszolásában van. Már bizonyítottam eleget, a világnak és magamnak is. Megengedhetem magamnak az örömöt, amit akkor érzek, amikor végiggondolom az elmúlt tíz évet: Ha nézegetem egy olyan baba fotóját, akinek közöm volt a világra jöttéhez, ha látom, hogy van olyan nap, amikor már minden flottul és szervezetten megy a rendelőben, ha ​elnézem az egymással beszélgető gyerekeimet, ha kettesben vagyok a férjemmel, ha magányosan poroszkálok visszafelé a nagytétényi Duna-parton edzés után. Egyre többször élek a pillanatnak​,​ és egyre ritkábban az új, nagy álmoknak – és ez így van jól, hiszen a megálmodott álmaim életre keltek, és már önálló életet élnek.​”​

Prónay-Zakar Gina

tréner, életmódtanácsadó, a Libertad stúdió tulajdonosa