Diagnózis: kultúrsokk
Frusztráció, összezavarodottság, értetlenség – olvastam egy bevándorlóknak szóló prospektusban Washington D.C. egy csendes kertvárosában. Három hét amerikai tartózkodás után, valamennyi tünetet felfedeztem magamon. A diagnózis: kultúrsokk. Az újrakezdés az Újvilágban igen messzire dobott a komfortzónámtól. Férjem munkája révén pár évente új országba költözünk, így egy évvel később, Pekingben éltem át e jelenség kínai változatát, majd három év múlva Szenegál tett próbára.
Amerika
Első állomáshelyünkön kis dózisokban, de elképesztő gyakorisággal kaptam a leckéket arról, mennyire más szokások és értékek jellemzik a társadalmat. Már első este megtanultam, hogy a pincér nem modortalanságból nyomja elém a számlát, miközben én még egy világmegváltó kérdésben elmélyülve eszegetem a salátámat, hanem a hatékonyság miatt; ott így mennek a dolgok. Az első napokban feltűnően sokan köszöntek rám. A helyi szokások mélyebb ismerete után jöttem rá, hogy ez a szemkontaktus kerüléséhez és nagy személyes térhez szokott, meglepett járókelők reakciója volt arra, hogy akaratlanul bár, de végigmértem őket, és hetykén beletrappoltam a személyes zónájukba.
Ezek a nüansznyinak tűnő, de sorozatosan felbukkanó kulturális különbségek jó ideig frusztrációt okoztak, de az elveszettség érzését leginkább a szociális érintkezés és az eltérő kommunikációs szokások adták. Néhány fanyar, önironikus megjegyzés után láttam, hogy a humornak e formáját itt kevesebben méltányolják, mint otthon. Eleinte gyakran nyersnek tűnhettem a kritikát is dicséretbe csomagoló helyieknek . Az amerikaiak sokkal ritkábban kérdeznek, és ez – az érdeklődés hiányaként megélt jelenség – az önértékelésemre is rányomta a bélyeget.
Egy pár bőröndbe rejtett gyulai kolbász, és az azt követő, huszonnégy órás rettegés pedig megmutatta, milyen jelentőséggel bír a világnak ezen a táján a szabálykövetés. Amikor a légitársaság egy nappal később hozta ki a csomagomat – benne az ügyesen elrejtett, tiltólistán lévő hústermékkel, akkor elképedve hozta tudomásomra a férjem, hogy valójában csempésztem...
A talajvesztettség érzését leginkább az adta, hogy az addig ismert viszonyítási rendszer megszűnt: nem tudtam, mi a megfelelő és mi nem.
Az addig erősségemnek hitt kommunikáció területén – biztos angol nyelvtudással, amerikai kollégák között, amerikai cégnél szerzett tapasztalat ellenére is – a kulturális háttér hiányában, teljes csődöt mondtam.
Ázsia
Peking nagy adagban ontotta rám a sokkoló helyzeteket. Az első napok kríziseiben nyugati, indoeurópai nyelvet beszélő országba kívánkoztam, mert még a „probléma” szó kitartó ismételgetése sem bírt üzenettartalommal a helyiek számára. Aztán a „tömeg” kifejezés is egészen új tartalmat nyert akkor, amikor egy hatszemélyes liftbe a bent szorongó tizenhárom fő mellé még hárman léptek be.
Gyakran éltem át igazi helyzetkomikumok egész sorozatát, hiszen a várt és a kapott reakciók közötti különbség sokszor minden képzeletemet felülmúlta. Volt olyan pincérnő, aki a pálcikával való küszködésemet látva, – kérdezés nélkül – egy rozsdás ollóval kezdte összevagdosni a levesemben a tésztát. De az is előfordult, hogy a férjemmel közös fényképezkedéskor még ketten mellénk álltak, és szintén kérdés nélkül lefotóztak minket – a saját albumukba. Az első időszak elszigeteltsége volt a legnehezebb, de ez a kultúrsokk pozitívan is hatott: elkezdtem tanulni a nyelvet, sok időt töltöttem kínaiakkal, így hamar beleszerettem az országba, amely
az elképesztő különbségek miatt folyamatosan megkövetelte tőlem, hogy nyitott maradjak.
Afrika
Szenegálba egy intenzív francia kurzuson tanultakkal felvértezve érkeztem, de a nyugat-afrikai ország teljesen más szempontból jelentett sokkot. A belvárosban jelen lévő rossz közbiztonság, a döbbenetes szegénység, és a lassú élettempó érdekes keveréke jó ideig fenntartotta a bizonytalanságomat. Az elképesztően párás meleg csak hab volt a tortán. Az elnökválasztást megelőzően mindennaposak voltak a demonstrációk, az utcán rohamrendőrök fogták vissza a felbőszült, égő gumikat dobáló tüntetőket. Négy–öt éves mezítlábas gyerekek játszottak több köbméternyi szemét tetején, ahol néha egy-egy kecske is legelészett.
Egy férfi, aki azért kért pénzt, hogy kuszkuszt vegyen kisfia névadási ünnepségére, egy huszárvágással ki is szolgálta magát: egész egyszerűen kivette a táskámból.
A sokak számára luxusnak számító villany- és vízellátás hiányosságaiból mi is kaptunk bőven: az áram naponta többször elment, és gyakran maradtunk víz nélkül. Az éttermi számla itt akár egy fél órát is váratott magára. A lassabb élettempót a munkahelyi viszonylatban volt a legnehezebb elfogadni: sokáig zavart, hogy nem kaptam választ e-mailekre, és az ígért dolgok több napot vagy hetet késtek. Itt a környezetet, a szokatlan klímát és a folyamatosan fenyegető malária gondolatát volt a legnehezebb megszokni, de ezt hamar felülírta a szenegáliak őszinte derűje és közvetlensége.
... és Európa
Most éppen kíváncsian várom, milyen élmény lesz egy európai kultúrsokk – nemcsak számomra, de két és fél éves kislányom számára is: egy hónap múlva ugyanis Boszniába költözünk.
Trembácz Éva Zsuzsanna
Nézd meg Éva képeit! (A fotóra kattintva lapozható galéria nyílik.)
