Hogyan találtam meg az első albérletemet? – Az önálló élet kezdetének viszontagságai

–

Szívesen mentem volna már gólyaként albérletbe, de úgy éreztem, nem sózhatok ekkora anyagi terhet a szüleim nyakába, amíg nem tudok valamennyivel beszállni. Közös szobában nőttem fel a húgommal, nem volt idegen tőlem a másokkal való együtt élés, és szerencsére mindig rendes szobatársakat sodort mellém az élet, így annak ellenére, hogy elkezdtem dolgozni (meg ösztöndíjat is kaptam, hohó!), maradtam továbbra is kolis. Amíg csak lehetett…

Egy évvel ezelelőtt minden kollégiumot be kellett zárni

Egyik napról a másikra minden cuccunk mehetett haza – velünk együtt. Majd novemberben jött a második körös „kilakoltatás”, amiről ITT írtam, mennyire volt szívás nekem és többezer másik kollégistának. Naivan azt képzeltem, tavasszal simán visszaköltözhetünk, a fele holmimat ott is hagytam megőrzésre. Januárban azonban világossá vált, hogy elég szar a helyzet, amiben a kolinyitás csak egy sokadrangú probléma.

Őszintén mondom, hogy nagyon szeretem a családomat meg az otthonillatot, de 0-24-ben összezárva lenni egy érettségizővel, egy online oktatásban résztvevő tanárral és egy egyéni vállalkozóval diplomamunka és egyéb home office-os munka mellett, egy idő után sok(kkk).

Anyukám ötlete nyomán kerestünk egy ismerőst, aki a családi fészekben vészeli át ezeket az időket, de ugyanúgy fizeti az albérletét a távollétében is. Mindenki jól járt: nekem viszonylag egyszerűen lett helyem, neki meg nem ment el fölöslegesen havonta sok pénze. Tudtam, hogy mindez csak átmeneti, a kezdetektől így egyeztünk meg M-mel. Mégis, amikor március elején szólt, hogy talált munkát, és visszajönne hetente néhány napra, elég rossz volt. Egy éven belül harmadjára fogtam az életem, belepakoltam a legnagyobb bőröndömbe meg egy nagy zsákba, miközben eszeveszett albérletvadászatba kezdtem. 

Nézzük, mi fán terem az albérletkeresés!

Szerencsére viszonylag nagy kínálat fogadott az erre dedikált Facebook-csoportokban, zöldfülűként mégsem tudtam, hogyan kell jól csinálni ezt a műfajt. Rámenősnek kell lenni vagy szendeszűznek, mindent meg kell kérdezni online vagy várni a találkozóig? Nézelődtem, olvasgattam, meghatároztam egy keretösszeget, és volt elképzelésem. Ez jó kezdetnek bizonyult, de hamar rájöttem, hogy a kiadó helyek többsége vagy drága, vagy nem passzol az ízlésemhez, vagy az isten háta mögött van kettővel.

Próbáltam lejjebb engedni az igényeimet, mire találtam egy ígéretes szobát. A főbérlővel a szimpátia kölcsönösnek tűnt, kiderült, majdnem földik vagyunk, és ugyanarra az egyetemre járunk. Magabiztosan azt gondoltam, nyert ügyem van. Megbeszéltük a találkozót, már majdnem felvettem a kauciót is a kártyámról, mire jött egy üzenet tőle: kiadta a lakást másnak, így tárgytalanná vált a holnapi látogatásom. Teljes csalódottság, hol itt a korrektség, fortyogtam magamban. Mondjuk, ő legalább szólt, hogy ne menjek potyára…

Nekem sem kellett több, felszívtam magam, és innentől boldog-boldogtalannak hagytam üzenetet, ha egy kicsit is láttam fantáziát a szobában.

Többségük visszaírt, kérésre kaptam további képeket is, néhol kiderült, hogy ténylegesen mennyi az annyi, szóval szép lassan szűkült a kör. Egyeztettem néhány megtekintést, ami újabb tanulságokkal szolgált. 

Annak higgy, amit a két szemeddel látsz!

Belefutottam például egy csilivili, Airbnb-s időkben készült képekkel hirdetett lakásba, és egyből megdobogtatta a szívem. Világos, tágas nappali, modern, stílusos berendezés, jó helyen, oké áron – alig vártam, hogy megnézzem. Belépve a lakásba, mintha teljesen máshova csöppentem volna: sötét közös tér, és az előző lakók lenyomata a beszürkült falakból áradó büdös dohányszaggal. Pillanatok alatt szertefoszlott a rózsaszín köd.

Az a látogatásom is lógó orral zárult, ahol egy barátságos, galériás szobát néztem meg, csak sajnos a komor belső udvarra nézett, ráadásul a földszintről. Emellé járt egy ablaktalan nappali és konyha, fekete bútorokkal. Egyszerűen szomjazom a fényre, nem tudok sötétben létezni.

Akadt azért jó tapasztalat! Egy nagyon kedves főbérlő még teával is megkínált, beszélgettünk, így akart jobban megismerni. Otthonos volt az egész lakás, érződött, hogy lelke van, és a csöpp szoba is hangulatos volt, de úgy éreztem, nem az igazi. Kibékültem volna vele, ha nincs más, de szerencsére az utolsó lett a befutó…

Amikor már az első pillanatban érzed

Három korombeli lány maszkban nyitott ajtót. Tipikus pesti bérház, magas beltérrel, remek helyen. Egy idősebb hölgy adja ki a lakást, ami meglátszik a bútorokon meg az elektronikai eszközökön, szerintem a mikró idősebb lehet nálam! A nappali kicsit kaotikus a maga eklektikus-csilláros bájával, egyből azt vizualizáltam, milyen jól beleillenék az online aerobikóráimmal. A kiadó szoba elképesztően világos, kacagó napsárga színű a fal, bár elég pici, és csak az ágy marad. Ennek ellenére teljesen beleszerettem. Tágas és fényes a konyha, és még egy minierkély is van. Váltottunk pár szót a lányokkal, én majd kiugrottam a bőrömből, annyira tetszett az egész. Azt mondták, este jeleznek, mert még jönnek mások is megnézni.

Rosszabb, mint egy állásinterjú – gondoltam magamban, itt tényleg csak arcra megy a döntés.

Egész este csekkolgattam az üzeneteimet, sehol semmi. Reggel szomorúan keresgéltem tovább a kiadó helyek között, amikor jelzett a telefonom: én lettem a befutó, „felvettek”. Éljen, április elején költözhetek!

Ezzel párhuzamosan ilyeneken járt az eszem, hogy végre lehet ruhaállványom, mert egy szekrény nem férne be kényelmesen. A koliban nem mertem növényeket tartani, ide bátran hoztam mindenféle zöldet. Otthon is felnyaláboltam néhány szükséges holmit, bár exkollégistaként nem volt túl nagy a stafírungom, ami a bútorokat illeti, így gyorsan rendeltem egy szép íróasztalt. Utólag kiderült, ha kinyitom a szám, nem lett volna szükség őrületes költekezésekre sem, édes Marishkánknál épp akadt kiselejtezett ez-az-amaz, a tőle kapott tárolóknak szuper hasznát veszem majd. Így átélhettem azt az örömöt is, ami egy önállóan összerakott bútorral jár. Legközelebb pedig már ezt is tudom: előbb körbekérdezek, csak utána cselekszem.

Bár csak néhány napja vagyok itt, mégis úgy érzem, mintha már fél éve az enyém lenne a szoba, úgy belaktam. Ehhez hozzájárult, hogy a maradék kolis holmim csak most került hozzám, és még nagyban folyik az alakítgatás. Meg persze az ismerkedés. Azt megtanultam a másfél hét alatt, hogy nem lehet mindenre felkészülni vagy eleget kérdezni arról, mire érdemes odafigyelni.

Amúgy is inkább a gyakorlatban szeretem elsajátítani a tudnivalókat, gondoltam naivan, majd mindenbe beleszokom, idővel kitapasztalom a mechanizmusokat. Első mosogatási élményem így majdnem hiperventillációval és sírógörccsel zárult.

Nem tudtam elzárni a csapot, és egyedül maradtam a helyzettel. Egyre csak folyt, ömlött a víz perceken keresztül – a csapból is meg rólam is. Szörnyű volt a hangja, már a sírás kerülgetett és mardosott a tudat, hogy egy köbméter vizet elpocsékoltam. Kétségbeesett próbálkozásom végén letéptem a csaptelep gombját, és a kispöcök elfordításával diadalt arattam. Azóta már ezt is tudom.

Szerencsére egy ilyen semmiség nem kedvtelenített el, de följegyeznék egy utolsó tanácsot: ha aláírtad a papírokat és kifizetted, amit kell, lépj ki az összes albérletes csoportból, mert tuti, hogy találkozol egy jobbnak tűnő ajánlattal. Higgy abban, hogy így kellett történnie, és hogy szuper helyszíne lesz felnőtt életednek az aktuális állomás.

Deli Csenge

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AleksandarNakic