(hirdetés)

Úgy éltem én is, mint mindenki más: work hard, play hard, azaz jó sok meló, jó sok buli. Egy pillanatra sem álltam meg.

Velem nem történhet semmi baj, halhatatlan vagyok – gondoltam akkor. Emlékszem olyan telekre, amikor harisnyát sem voltam hajlandó felvenni, mert a ruha, meg a hülye divat úgy kívánta. Vagy vizes hajjal rohantam le a boltba januárban. Persze soha nem lett semmi bajom. Bivalyerős volt az immunrendszerem, meg sem fáztam. Hozzáteszem, biztosan vannak felelősségteljes fiatalok, és minden tiszteletem az övék. De én nem ilyen voltam.

A rák pedig meg sem fordult a fejemben. Miért is jutna eszébe egy ilyen komoly betegség egy fiatal lánynak, akinek nincs semmilyen konkrét tünete? Még akkor is nyugodt voltam, amikor jelentkeztek az első jelek: háromhavonta visszatérő, kellemetlen folyás, szemölcs (ami sok esetben lehet, hogy HPV-t jelez). Jártam orvoshoz, aki megvizsgált, felírt gyógyszert, a tünetek ettől elmúltak, én pedig megnyugodtam. És aztán egyszer csak jött a durva bomba, a brutális vérzés. És nekem még ekkor sem fordult meg a fejemben, hogy daganatom lehet. Mondjuk azt fontos itt elmondanom, hogy az akkori dokim azt mondta (szó szerint idézem): Maga még túl fiatal a rákhoz.

Hát jó, ezt én is így gondoltam akkor. Rák? Ugyan már, ez eszembe se jutott. Ha teljesen őszinte akarok lenni, az az igazság, hogy menekültem.

Az utolsó felvonásban, a diagnózis előtt, amikor már titkon tudtam, hogy egy félelmetes erejű bombán ülök, még akkor sem mertem leszállni róla, és közelről megvizsgálni, hogy mi is az valójában. A vihar előtti csend pedig fülsüketítő volt. Azok a hónapok voltak a legveszélyesebbek, mert nagyon sok mindent lehetett volna tenni, és én mégsem cselekedtem, csak vártam, figyeltem és féltem. Próbáltam elodázni, elhessegetni a rossz gondolatokat. Mert én nem lehetek beteg, nem igaz? Hiszen én vagyok a superwoman!

2013 július - A diagnózis előtt

Olyan ez, mint egy csúnya baleset. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindig másokkal történik meg. A mi szerepünk pedig a katasztrófaturizmus. Szörnyülködünk a tragédiákon, sajnáljuk a szomszéd nénit, akinek a férjét nemrég vitte el a tüdőrák, bömbölünk nagyanyánk temetésén, aki szarkómában halt meg, a szívünk szakad meg a barátnőnk ismerősének gyerekeiért, akik anya nélkül maradtak, mert a nő mellrákos lett. De egy pillanatra sem jut eszünkbe, hogy ez bizony velünk is megeshet. Pedig a statisztikák fenyegetőek. Minden harmadik ember rákos lesz, és a betegek fele nem gyógyul meg.

De olvas egy fiatal lány statisztikákat? Nem! Kap egy fiatal nő megfelelő felvilágosítást az orvosoktól? Nem! Tisztelet a kivételnek, de sem a védőoltásról, sem a szűrések fontosságáról nem beszélt nekem soha senki. A felelősség pedig kié? Ma már tudom, hogy leginkább az enyém! Mert persze azóta sem állt elém a dokim, hogy bocs, ezt elszúrtam, benéztem, ne haragudj. De ha elém is állt volna, ugyan, mire mennék vele?

Pontosan ezért kell beszélni a rákról. Ki kell mondani a nevét, igen rákos voltam. Igen, szörnyű. De tényleg az voltam. Ha a jeleket komolyan vettem volna, ha több információm van, ha nem elbújok előle, ha nem félek ettől a nyavalyás három betűs szótól, akkor ma volna méhem.

Ezen persze kár utólag rágódni. Az életünk szempontjából nem számít az, hogy mi lett volna ha... Egyedül az számít, hogy te magad vagy a felelős a testedért és a lelkedért. Ez a kettő pedig nem él meg egymás nélkül. Vigyázz rájuk! És ne csak akkor, ha már baj van.

Szentesi Éva

-

A daganatos betegségekkel kapcsolatos témákban írt cikkeinket az NN támogatja.