-

– Azt hiszem, készen állok.

– Akkor hunyd le a szemed, üsd össze a sarkadat háromszor, és mondogasd magadban: „Mindenütt jó, de legjobb otthon!”

(Óz, a csodák csodája, 1939.)

Bizony, én is úgy pont éreztem magam szülés előtt, mint Dorothy: simán készen állok az előttem tornyosuló anyai feladatokra. Annyira bonyolult nem lehet annak a kisbabának az ellátása, van rajta egy bemeneti, meg két kimeneti nyílás, ha nyíg, akkor meg majd rázigálom. Ha olajszintet tudok mérni, ha össze tudok dobni egy pompás muszakát, akkor ez is simán menni fog... gondoltam naivan. Aztán pár nappal később rádöbbentem, hogy igenis van olyan, amire egyáltalán nem lehet felkészülni. Nincs az a szakirodalom, magazin vagy rokoni jó tanács (pedig azt kaptam garmadával és többnyire kéretlenül!), ami felkészíthetne a több évtizedes tripla műszakra, a folyamatos zajszennyezésre, az érzelmi hullámvasutakra vagy a monoton hétköznapokra. Aztán ahogy teltek-múltak a hetek, a hónapok, egy szép napon azon kaptam magam, hogy kezdek belerázódni a szerepembe. Már nem forgattam olyan gyanakodva a gyereket, mintha ufó lenne, és nem keresgéltem rajta a kikapcsoló (vagy legalább rezgésre állító) gombot. Sőt! Szép lassan rájöttem, ez tök buli! Hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, a csemetéim mellett.

Ám addig is, amíg ezt igazán és őszintén át tudtam érezni...

– Kössétek be a biztonsági öveiteket! Rázós éjszaka lesz.

(Mindent Éváról, 1950.)

...addig még rengeteg éjjelt kellett ébren töltenem, miközben hol egy vörös fejjel óbégató csecsemőt próbáltam jobb belátásra bírni, hol egy hurutosan fuldokló gyereket szellőztettem a jeges ablakban vacogva, hol pedig a keljfeljancsiként üzemelő fiamat próbáltam visszatuszkolni a párnáira, amikor megjelent hajnali kettőkor hogy felébresztve közölje velem: nagyon unatkozik, és különben sem tud aludni, mert hajszál van a párnáján. Praktikusan tizenkét éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, mert hol a gyerekeim ébresztettek fel valami funkciótlansággal, hol az anyai aggodalmaim nem hagytak nyugodni (Biztos, hogy jól be vannak takarva? Nem fáznak? Nincs melegük? Jól érzik magukat? Tényleg minden oké? Egyszerűen nem hiszem el, hogy senkinek semmi baja! Úgyhogy...

– Mi vagyunk az élőholtak.

(The Walking Dead, ötödik évad, tizedik epizód)

Többször előfordult már, hogy reggel, amikor félálomban bebotorkáltam a sloziba, és megláttam az ábrázatomat a tükörben, ijedtemben hátrahőköltem és felsikítottam. Apokalipszis! Zombitámadás!! Segítség!!! Ki ez a kriptaszökevény??? Ja... hogy már megint csak én vagyok?

– Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!

(A tanú, 1969.)

Ha egy pszichológiai teszt során a fiatalkori, hormonoktól majd kicsattanó énemnek mutatnál egy képet egy ágyról (vagy hálózsákról, erdei tisztásról, naplementés tengerpartról) az első (tíz) asszociációja biztosan a szex lenne. Ám a fáradtságtól szédelgő felnőtt énemnek egyetlen dolog jut eszébe a baldachinos franciaágy láttán: az alvás. Komolyan, már a lehetőség gondolatára is könnyek gyűlnek a táskás szemeimbe...

Így persze kénytelen vagyok valami olyan kéjes élvezetet választani magamnak, aminek akár fényes nappal, a gyerekeim előtt is áldozhatok. Két pofára eszem. Illetve ennék én...

– És a libasülthöz hagymát eszek. Mindenhez. A hagymához is hagymát eszek.

(Hyppolit, a lakáj, 1931.)

A Michelin-csillagos zsűriket messze könnyebb boldoggá tenni, mint az én speciális igényű gyermekeimet. Összesen ha öt fajta ételt hajlandók megenni, ám azokat is furfangos kombinációkban, és szigorú feltételek mentén. A krumplipüré nem érhet hozzá a rántott húshoz, a bolognai mártást csak spagettivel lehet elfogyasztani, a kuszkusz pedig csupán addig számít emberi fogyasztásra alkalmasételnek, amíg van rajta szósz.

Úgyhogy: vagy főzök a családra duplán, vagy megkockáztatom a skorbutot az egyhangú étrendtől, vagy...

– Olyan ajánlatot teszek majd neki, amit nem fog tudni visszautasítani.

(A keresztapa, 1972.)

Persze ez sokkal menőbben hangzik Marlon Brando szájából, de azért én is igyekszem, hiszen nincs is célravezetőbb pedagógiai eszköz a zsarolásnál! Meg hát micsoda élvezet kimondani, hogy „ha nem eszed meg a paradicsomos káposztát, édes öregem, akkor fix, hogy nix desszert!" És ha nagyon muszáj, a nyomaték kedvéért még jól el is számolok háromig.

– Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom!

(Casino, 1995.)

Való igaz, a legtöbb filmes idézet, amit a szülőségemre vonatkoztatható, az maffiózók szájából hangzott el, de hát nem is lehet a gyereknevelést másképp csinálni, mint diktatórikus eszközökkel, zsarolással, fenyegetéssel... jó, a géppuskaropogást kihagyom, ki ne hívjátok rám a GYIVI-t. A gond ugyanis az, hogy a gyerekekben van egy ilyen Bermuda-háromszög, ami miatt a jó magaviseletük időnként gellert kap...

– Én mindig is jó szándékú gyerek voltam, csak mire a szándékom végére értem, rossz lett.”

(Indul a bakterház, 1980.)

Hát, mit tehet ilyenkor egy anya, ha végképp kifogyott a pedagógiai módszerekből??! Kénytelen-kelletlen belöki a hadszíntérre a rosszcsontok faterját.

– Én vagyok az apád!

(Star Wars – Csillagok háborúja)

Ha minden kötél szakad, akkor végső csapásként a zord és szigorú nemzőt tolom magam előtt, akitől – mivel jóval ritkábban látják itthon, mint engem, és ezért nem szokott hozzá a szemük – sokkal jobban tartanak. Ő pedig addig dörgedelmeskedik nekik – akár 20 különböző nyelven – amíg meg nem javulnak újra: 

Hát, így éldegélünk mi itt... Mondhatnám, olyan az életem, mint egy film. Vagy több film. Családi vígjátékok egész sorozata! Nem csoda, ha néha úgy érzem...

– A csehszlovák kísérleti adás tartalék bemondója vagyok fizetés nélküli szabin.

(Csinibaba, 1997.)

Szabadság nincs, betegszabi pláne nem, fizetésemelés nuku, nyugdíjazni sohasem fognak, dicséretre, előléptetésre is – régóta sejtem – egyáltalán nem számíthatok.

Izé, mondjátok csak, ugye, ti is így vagytok ezzel...? Nyugtassatok meg, ugye, ti is hasonlóan éltek? Akkor csak kettőt mondhatok:

– Nyugalom, elvtársak! Átéltünk már nehezebb fordulatokat is. Addig élünk, amíg meg nem halunk!

(Csapd le csacsi! 1992.)

Higgyétek el, lesz ez majd jobb is, legkésőbb akkor, amikor a gyerekeknek is gyerekeik születnek, és mi végre kipihenten, jóllakottan oszthatjuk nekik az észt elhalványult emlékeinkre támaszkodva.

Addig pedig, drága társaim az élet viharos tengerén:

Az erő legyen veletek!

(Star Wars)

Fiala Borcsa