Gina megérkezett, és a vége még a hepiendnél is jobb - Szabadlábon Mo-n, 5. rész

„A szabadság: repülés. Az egyetlen létezési forma, ahol a madár igazán önmaga.” Ezeket a sorokat írtam be a jegyzetfüzetembe Nagyigmándon, 200 kilométeres magyarországi gyalogos zarándokutam féltávján, mielőtt elnyomott volna az álom. Ugyanebben a pillanatban valaki épp nekem írt levelet. Másnap találtam csak meg az üzenetet, és beleborzongtam a tudatba, hogy igen, a Caminón nincsenek véletlen találkozások, mindig azonnali válaszokat kapsz, és néha szó szerint eléd fújja azt a szél.

Húsvét előtti héten, Nagypéntek reggel indultam el Budapestről, hogy egy héttel később, közel 200 kilométert legyalogolva Lébénybe érjek. Miért mentem? Kilenc nappal ezelőtt azt írtam: a tenger zúgása hiányzik. Spanyolország. A szabadság. Erről kilenc nap után lehullott a körítés, és csak egy maradt: a szabadság. Másfajta, másértelmű szabadság. Lepakolás, megszabadulás, elengedés és megengedés, kitisztulás, és... repülés. Napnál világosabb lett, hogy a szabadság nem Spanyolországban lakik. Nyilván nem is a zarándokutakon.

A szabadság egy döntés, amit nekem kell meghoznom: hogy merek máshogy gondolkodni, akár máshogy, mint tíz éve, vagy mint tegnap, merek kételkedni és merek elfogadni. Merek elindulni, és igen, végre merek megérkezni is.

És merek szabad lenni akkor is, ha néha megrettenek magamtól.

Kisbérről, ahol Adrienn személyében egy gyógyító angyallal találkoztam, már lényegesen könnyedebb léptekkel indultam tovább. Egyre közelebb kerültem a célomhoz, és bár a szél rendületlenül fújt szembe, a külső körülmények, a fájdalom és a néha frusztráló magány kezdett jelentéktelenné válni. Pannonhalmára meredek kaptatón jutottam fel (benéztem az utat, így sikerült kissé megnehezítenem a saját dolgomat az utolsó pár száz méteren), és ámulva bámultam: de hát mi már jártunk itt a gimis testvérosztályunknál, hogy lehetettem olyan nyegle bakfis, hogy erre a tájra nem emlékszem? Ahogy később volt osztálytársam, Zita rávilágított: életkori sajátosságoknak megfelelően valószínűleg egy jóképű bencés növendékkel voltam elfoglalva a táj szépségei helyett. Ennél már csak egy árnyalattal volt sokkolóbb a felismerés, hogy a Kisbéren reggel kivett pénzt, aminek a hátralévő szállásokat és kaját kellett volna fedezni, valahol kirántottam a zsebemből... Két mély lélegzet után arra jutottam, hogy aki megtalálja, bizonyára lényegesen jobban rászorul erre az összegre, én pedig meg fogom kapni azt, amire a pénznél sokkal inkább szükségem van.

Pannonhalma és Győr között 28 kilométert gyalogoltam másnap, a megnyugtató csendben többször megállva. Nem szeretem a teljesítménytúrázást, az előre eltervezett és percre kiszámított menetrendeket. Nekem a Camino attól lesz zarándoklat, minden vallási háttér nélkül, hogy szánok időt a szépre, és engedem magamnak meglátni és meghallani a város és az erdő, az emberek és állatok rejtett titkait. Ehhez viszont meg kell néha állni, és fülelni. A nyolc nap alatt például egész jól megtanultam a madárfüttyöket, és simán kiszúrtam a különben meglehetősen ügyesen rejtőzködő őzet az erdőben. Na jó, általában ők előbb szúrtak ki engem, de mégiscsak helyzeti előnyük van, lássuk be.

Győrben volt kolléganőm és barátnőm, Ági rokonai fogadtak be. A zarándokszállások és olcsó panziók után egy családnál lenni, meleg levest enni és beszélgetni: visszahozta a spanyolországi vándorutam legfontosabb és legszebb pillanatait. Azt, hogy idegenek bíznak bennem, és osztják meg velem azt, amijük van, hogy kérhetek segítséget, meg fogom kapni.

Másnap reggel visszatértem a Városházához, hogy onnan kezdjem meg az utolsó napot. Előtte még, a „véletlen” szerencsének köszönhetően, épp egy, a bencés gimiben dolgozó tanárnőt szólítottam le, hogy merre van a rendház, ahonnan pecsétet szerettem volna szerezni a zarándokútlevelembe, így a pecsét mellé még egy gyors tárlatvezetést is kaptam a patinás épületben. Aztán sietősre vettem, hiszen Ágival megbeszéltük, hogy az utolsó szakaszt együtt tesszük meg Lébényig. Két óra múlva pillantottam meg a végeérhetetlennek látszó gáton egy pici pontot, Ági gyalogolt velem szemben a börcsi hídtól, és onnantól együtt poroszkáltunk a hátralévő négy órában és 17 kilométeren. Közben az agyam szépen tudatosította, hogy itt a vége, kifogyott a benzin, és minden porcikámban csak a fájdalmat és az ólmos fáradtságot éreztem. És azt, hogy jó, hogy mindjárt vége.

Délután fél négyre, a legnagyobb hőségben végre megérkeztünk. Péntektől péntekig, nyolc nap, hét éjszaka mindig máshol, 191 kilométer Magyarország észak-nyugati felén, Budapesttől Lébényig. Az 1206-ban gótikus stílusban épült, Jakabnak szentelt templomban annyira hideg volt, hogy felvettem, aztán kis idő után nyakig becipzároztam a kabátomat. Beültem a padba, és egyedül maradtam a gondolatokkal. Katolikus vallásom és hitem rég elkopott, de

a többnapos gyaloglással járó teljes fizikai lemerülés képes megéreztetni a nagyon is jelenlévő gondviselést, segít rendszerezni a gondolatokat, tapasztalatokat, és végtelen hálát érezni.

Azt hogy minden épp úgy jó, ahogy van.

Ági este Csornán az egész út legpazarabb vacsoráját dobta össze, az egy héten át tartó szendvics, alma, néha leves, vagy rántott karfiol menü után az indiai vegán ételköltemény szinte felrobbantotta az ízlelőbimbóimat. És jó utána lazítani, borozgatni, éjfélig beszélgetni, még akkor is, ha a tűző napon gyaloglás hatását mindketten éreztük.

Másnap vonat. Irány Tata. És a repülés. Merthogy akitől a levelet kaptam, az a siklórepülős volt, akit Tardosnál szó szerint elém fújt a szél. Norbert látta a wmn.hu-n a képriportot, és felfedezte magát az egyik fotón. Akkor keresett meg, és hívott meg egy tandemrepülésre. Engem, aki totálisan biztonságban érzem magam a földön, és igazán kevés dologtól félek, de attól fixre elkap a szorongás, hogy minden biztosítás nélkül csak úgy, a légáramlatokra bízva magam repüljek 500 méter magasan. Most már bevallhatom, hogy még a sportuszoda 5 méteres műugrótornyáról is csak egy kollégám kezét szorongatva mertem beugrani a vízbe. Hogy miért mondtam mégis igent? Mert én voltam az, aki leírta azon az estén, hogy a szabadság: repülés. Mert

nem akarok semmilyen ismeretlen érzéstől félni, hanem szembe akarok nézni vele, és rájönni, hogy nincs benne semmi félelmetes.

És mert olyan erősen éreztem, hogy mennem kell, hogy valahogy nem maradt hely kételynek és kérdésnek.

Oké, amikor az első két ember elindul a csörlőtől a kötelekkel, és hamarosan a saját szememmel látom, hogy mennyi is az az ötszáz méter magasság, frászt kapok. Norbert édesapja is kint van a lassan gyűlő rutinos siklóernyősök között, ő nyugtat meg, hogy fia egyébként sokszoros távrepülő bajnok, és előkelő helyet foglal el a sport világranglistáján is. Aztán ránk kerül a sor.

Valahogy eltűnik a félelem, és alig várom, hogy elinduljunk. Három lépés után repülünk. Nincs félelem, csak a végtelen szabadságérzés, és az, hogy igen, én ezt akarom csinálni, mert ez jó, levegőben lenni természetes és nagyszerű. Felettem a tiszta ég bárányfelhőkkel és az ernyőnk, alattam a mező, az apró ponttá zsugorodott csapattal. Bennem a nyugalom és öröm. Ahogy leszállunk, rögtön kérem, hogy menjünk újra, aztán pedig már a képzés részleteiről faggatom.

Szóval mit kaptam ettől az úttól, a kilenc naptól? Angyalként elém kerülő embereket.

Visszakaptam a saját szabadságtudatomat. Újraterveztem néhány fontos dolgot. Lezártam azt, amit le kellett. Megerősödtem. És átlépve a komfortzónámon, leküzdve a félelmeimet, repültem.

Azt hiszen, még fogok is.

Prónay-Zakar Gina