Bereczki Szilvia: Hogy megleljem lelkem darabkáit – csíksomlyói zarándoklaton 10 év után újra

–

Nem tudom, ki az a Mária, mit jelent irgalmasnak vagy szűzanyának lenni. Még csak azt sem értem, hogy mit jelent a bú vagy a keserv, de a bajt jól ismerem, mert nénje gyakran elmondja, hogy nagy baj az, ha fütyülök a házban, hiszen olyankor sír Mária, és az is baj, ha rossz vagyok, mert a jóisten minden tettemet látja, és bizony meglesz mindnek a következménye. 

A székely ember vallásos, számára a Szűzanya a minden

Ilyen képekkel és tudással indulok el a vallásosság és a hit ingoványos útján. Hat- és tizenhárom éves korom között már a pap mellett ministrálok, kamaszként katolikus kollégiumba költözöm. És meg merem kockáztatni, hogy nemcsak én, hanem rajtam kívül sok erdélyi, székelyföldi követi ezt a mintát. Ismerünk egy Istent, el is képzeljük a hosszú fehér szakállával, kedves arcával, ám büntetésre hajlamos természetével, így aztán gyakran esedezünk a bocsánatáért. De a fiát is jól ismerjük, szinte egy közülünk, aki képes minden bűnön felülkerekedni, és még rajtunk, bűnösökön is megesik a szíve. Nekünk, katolikusoknak ott van még a Szűzanya, aki voltaképpen „a minden”, a „napba öltözött asszony”, aki a kereszténység felvétele óta a székely nép fő pártfogója. Ő az oltalmazó, a vigasztaló, a közbenjáró, a nagybetűs édesanya. Meg a Szentlélek, aki éppen pünkösdkor árad ki. Ezért próbálunk úgy élni, hogy minden tettünkkel őket szolgáljuk.

Van egy tarisznyánk, benne jó és rossz cselekedetekkel és jókora szégyenérzettel, mert hiába próbálunk jónak maradni, imádkozni reggel és este, vasárnaponként templomba járni és a tízparancsolat alapján élni, valahogy mindig felülkerekedik rajtunk a bűn.

Vétkezünk úton-útfélen és nem győzzük elégszer meggyónni, mert olyankor kissé felszabadul a lélek, egy sóhajjal, bocsánatkéréssel minden tovaszáll. Folytathatjuk, amit addig. 

Sokan ebben a meggyőződésben élik le az életüket. És hiszem, hogy ez egy sokkal egyszerűbb élet, mint az, amikor annyi inger és rossz tapasztalat éri az embert, hogy egyszerűen nem tud hinni abban, amibe gyerekkorától kapaszkodik. Pedig mennyivel könnyebb volna egy botlás után elszaladni a paphoz, kimondani minden szégyent-szörnyűséget, majd tíz Miatyánk és Üdvözlégy után megtisztulni minden rossztól, amit tettünk. Olyantól is, amit nem biztos, hogy itt, a Földön megbocsátanának nekünk, de a gyónási titok szent, ugyebár…

Mi valamilyen oknál fogva máshogy látjuk az Istent, Jézus Krisztust, a Szentlelket és a Szűzanyát, mert időközben más váltja fel a gyermeki tapasztalatokat, és marad egy érzés, hogy van egy felsőbb hatalom, ami – ha valóban irányítja a világ működését – bizony sokszor mellélő, mert ott van a rengeteg szenvedés és fájdalom, az emberek erkölcstelensége, a bántalmazás, a visszaélés, aminek nem lenne szabad megtörténnie. De akkor miért történik meg mégis, ha mi gyerekkorunktól kezdve rebegő pillákkal, összekulcsolt kezekkel mormoljuk, hogy most segítsen meg? Az irgalmas. Akinek van hatalma. 

És hiába kérjük, nem segít, csak egyre jobban temet maga alá a keserv, a bú, a baj. Ilyenkor bizony minden hit és meggyőződés szertefoszlik. Marad a rengeteg kérdés és a jókora szégyenérzet – ez utóbbi talán élethosszig. És egy idő után észrevesszük, hogy már nem is imádkozunk. Nincs szavunk vagy legalábbis lelki erőnk, hogy bármit is kérjünk, mondjunk, megköszönjünk. 

Akkor ez egy bűnös, egy hitetlen ember zarándoklata? 

Ilyenkor gyakran megkapjuk, hogy hitetlenekké váltunk, bűnösök vagyunk, jaj, nekünk! A saját közösségünk ostoroz és vet ki magából, ha letérünk a közös útról, arról a világot rengetően egyszerű útról, amit a Biblia alapján évezredekkel ezelőtt szántak nekünk. Mert gondolkodni és megkérdőjelezni merünk. 

Vajon hányan érkezünk így a csíksomlyói búcsúra? Helyük van ott a hitevesztett, bűnös zarándokoknak is? Azoknak, akik valaha a félelem és szeretet elegyéből gyúrtak maguknak hitet? És azoknak, akik ezt valahol a felnőtté válás útján elveszítették?

Szólhat ez az esemény arról, hogy visszakapjuk a régi kapaszkodókat? A szavainkat, az ártatlan imáinkat? Vagy ez csak azoké, akik rendületlenül hisznek? Istenben, magyarságban, összetartozásban.

Nem vitás, hogy a csíksomlyói búcsú a katolikusok egyik legnagyobb zarándoklata, a magyarság közös ünnepe, amire a bűn-bűnösség, szégyenérzet mellett a politika is rátelepedik. Nehéz ezek tükrében megtalálni a régi szálakat, és szintén nehéz újakat felvenni. A magyar ajkú keresztények hiszik, hogy pünkösd és Csíksomlyó szinte elválaszthatatlan egymástól, ahogyan azt is, hogy ez az összmagyarság ünnepe. 

Zarándokok százezrei vesznek részt a fogadalmi búcsújáráson, van, aki zarándokvonattal érkezik, mások lóháton, autóval, biciklivel vagy gyalog. Olykor több száz kilométert tesznek meg, hogy teljes búcsút nyerhessenek. Azaz a bűneiket megvalló és megbánó római katolikusok, amennyiben gyónnak és szentmisén, majd szentáldozáson vesznek részt, illetve a szentmise végén hitvallást tesznek, teljes bűnbocsánatot nyernek. Sokan e felszabadulástól átszellemülve keresik fel a Kegytemplomot és érintik meg a Szűzanya lábát, bár ez utóbbi gyakran segélykérés is. Beavatják legnagyobb nehézségeikbe, hiszik, hogy ő majd közbenjár, hogy csoda történik. És ha kell, évről évre visszajárnak azért az egy csodáért. 

1444-től napjainkig szinte semmi sem változott: keresztaljak, zarándokok, hálaimák 

A csíksomlyói búcsú Hargita megyében, a Csíkszeredához tartozó Kissomlyó-hegy és Nagysomlyó-hegy közötti nyeregben zajlik, története 1444-ig vezethető vissza, ebben az évben kérte ugyanis IV. Jenő pápa, hogy a katolikus hívek segítsék a ferences rend templomépítését. Körlevelet adott ki, amelyben a segítségnyújtásnak feltételt is szabott: mint írta, engedélyezi a búcsújárást, ha a közösség a ferencesek mellé áll, mert látta, hogy a székelység Szűzanyához fűződő viszonya semmihez sem fogható. 

De a levéltári adatok mellett legendák is övezik a búcsújárást. Szinte minden katolikus székely tudja, hogy Szűzanya-szeretetének bizonyításán kívül jelenlétével az 1567-es események előtt is tiszteleg. Az elbeszélések szerint ez volt az az év, amikor János Zsigmond erdélyi fejedelem arra kötelezte a csíkszéki, gyergyószéki és kászonszéki embereket, hogy unitárius hitre térjenek. Pünkösd szombatján hatalmas sereggel vonult Csíkba, így akarta kieszközölni a hittérítést, aminek következtében Csíksomlyóra vonultak a katolikusok, ahol rögtönzött hadsereggel szálltak szembe az ellenséggel, és székely furfangjuknak köszönhetően túljártak a fejedelem eszén – ezzel magyarázzák, hogy a térségben a katolikus vallás maradt az egyik meghatározó. A győzelmet követően visszatértek Szűz Máriához, hogy hálát adjanak neki, de hogy fegyvereiket ne mutogassák a szent asszony szobra előtt, mindnek a hegyére nyírfaágat tűztek. Ez a motívum beleivódott a közösségbe, a csata óta minden évben megszervezik saját keresztaljaikat a különféle települések, és egy közösségbe tömörülve, zászlóikkal vonulnak a Szűzanyához. Napjainkban azonban már nem csak a hit miatt:

Trianon óta már a magyarság összetartásának szimbóluma is ez az esemény, az összmagyarság ünnepe a Kárpát-medencében, ennélfogva egy kicsit politikai töltetű is.

Az én keresztaljam. Az én keresztem

 …és idéntől újra az enyém. Tíz évvel ezelőtt gyalog tettem meg a háromnapos utat Nyárádköszvényesről a Nyeregig. Közel 130 kilométert három nap alatt, mert akkor még hittem, hogy egy 17 éves kamasz lány életét a Szűzanya közbenjárása tarthatja egyensúlyban.

Most, 27 évesen valami egészen más vezet. Ismét csatlakozom a Felső-Nyárádmente gyalogos zarándokaihoz, akik 30 éve minden pünkösdkor megteszik ezt az utat. Tagjai nyárádremetei, nyárádköszvényesi és szovátai emberek, de az sem ritka, hogy az elszármazott, már Magyarországon élő rokonok is csatlakoznak hozzájuk. Első nap Nyárádremetétől Korondig 37 kilométert zarándokol a közösség, második nap Korond és Máréfalva között 33 kilométert, harmadik nap Máréfalvától a Kalibáskőig 30-at. Utolsó napra 22 kilométer marad, ekkor érünk fel a Nyeregbe.

Részemről lehetne ezt akár istenkeresésnek is nevezni, mert egyetlen oka annak, hogy vállalom ezt a hosszú és fáradságos utat: amióta szembenéztem életem legnagyobb változásával, kötelességemnek tartom fel- és visszaépíteni az embert, aki voltam.

Arról már írtam, hogy országot váltottam, és gyökértelenségérzet helyett egy új otthonnal gazdagodtam, és azt is tudjátok, hogy egy ideje már nem női kötelességből, hanem örömből főzök.

Most elindulok, hogy a határaimat feszegetve megtudjam, hol bujkálnak a lelkem darabkái. Hogy ki vagyok én, van-e helyem egyszerre két országban, és mik is a teendőim. Hogy létezik-e még bennem az a Szűzanya, akihez gyerekként minden elalvásom előtt fohászkodtam, és akiben az összes felmenőm szentül hitt? Ha létezik, ott van-e a csíksomlyói tömegben? Vagy valahol teljesen máshol, teljesen más formájában kell keresnem? 

A több napos gyaloglás kemény vállalás, főként annak, aki nem sportos alkat. Alszunk majd apró termekben, matracokon és még az sem kizárt, hogy csűrben is megpihenünk. Egyetlen hátizsák és egy hálózsák lesz a mindenem a három nap folyamán, reggeltől késő estig tűző napon és esőben is menni kell, hogy idejében megérkezzünk Szűz Máriához. Ott, a Nyeregben, már csak néhány órát időzünk, részt veszünk a szentmisén, és ha szerencsések vagyunk, egy kirakóssá állnak össze eddigi életünk darabkái. S ha eddig nem értettük volna, világossá válik, hogy mit jelent az irgalom, a hatalom, a belülről fakadó erő.

Zarándokoljatok velem lélekben vagy fizikailag. Én meg érkezem majd a nagy beszámolóval!

A képek a szerző tulajdonában vannak

Bereczki Szilvia