Nos, ha igazságot akarunk tenni ebben az igen kényes ügyben, először is érdemes meghatároznunk, mit is tekintünk angol konyhának. Nem olyan egyszerű ez egy olyan országban, amelynek fővárosa az elmúlt évtizedben igazi Bábellé duzzadt: Londonban jelenleg 270 különféle nemzet él, és több mint 300 nyelven beszélnek – a jó öreg angolon kívül. A megannyi náció befogadásával mindenki jól járt, de legfőképp a házigazdák. A tengernyi bevándorló mind-mind beledobta a magáét a nagy össznépi brit kondérba, feljavítva a valóban kissé egyoldalú kínálatot.

Így Londonban nincs szükségünk se 80 napra, se három hétre, de még egy teljes napra sem, hogy körbeutazzuk a földet, csak egy feneketlen bendőre.

Kulináris világjárást tarthatunk bármelyik zsúfolt piac két szeglete között bandukolva, nagyokat szippantva a mámorító illatokból.

streetfood

De vigyázat! Érdemes éhségtől kopogó szemekkel érkezni, mert képtelenség csupán egy-két gyönyörűséget kiválasztani a fűszeres, rotyogó, piruló, párálló, sercegő kínálatból, hacsak nem akarjuk elfogultságunkkal valamelyik nációt magunkra haragítani.

Ha a francia grillezett raclette sajtra, a kínai bundázott tintahal karikákra és az indiai csicseriborsólisztbe forgatott sült hagymára esik a választásom, vajon nem fogják azt nagyon a szívükre venni az olasz csilis-gyömbéres rákocskák, a mexikói tortillatekercsek vagy a spanyol chorizo és véreshurka falatkák? Isten ments, hogy bárkinek is a lelkébe tapossunk, én legalábbis boldogan áldoztam fel a világbéke oltárán darázsderekamat, habtestemet, karcsú termetem...

Ááá, hagyjuk, mindent jól bezabáltam, elvégre csak egyszer élünk, nem igaz?

hurka

Miután sikerült a kajakómából órák múltán felocsúdnom, kötelességemnek éreztem elbandukolni a legközelebbi fish-and-chips shopba, mégpedig két okból. Egyrészt azért, mert nem létezik angol gasztroturizmus az újságpapírba csomagolt olajos hal és sós-ecetes sült krumpli nélkül, másrészt hogy egy kis revánsot is vegyek.

Hajadon koromban ugyanis junior beosztású burgonyasütőként dolgoztam London több külvárosi büféjében, ahol az éhbér mellé napi egy adag sült krumpli járt. Ünnepnapokon pedig (ha Mrs. Wong jó hangulatban volt) fejenként egy chips in roll – ami nem más, mint egy félbevágott zsömle sült brunyóval megtömködve, ecettel tocsakosra áztatva. Ezért az én szememben a sörtésztában kisütött tőkehal nemcsak pompás fogás, de maga az előléptetés és felminősítés diadalittas manifesztációja is egyben.

Visszaforgatva az idő kerekét magabiztosan beléptem hát a greenwichi halsütödébe, és hogy lássák, micsoda nagy úrral van dolguk, a krumpli és hal mellé még egy korsó guinesst is kértem. Hogy jó volt-e? Ó, barátom ... isteni!

fish-and-chips

De nem kell feltétlenül halas étterembe mennünk, vagy végigenni a mexikói, arab, török, indiai, japán, thai utcai árusok nyálcsorgatóan izgalmas kínálatát, ha egy kiadósat akarunk burkolni. A pubokban ugyanis végre leszámolhatunk azokkal a rosszindulatú híresztelésekkel, melyek a szigetország tradicionális konyhája körül keringenek.

pub

Szó, mi szó, a klasszikus értelemben vett angol konyhán előszeretettel köszörülik a nyelvüket még maguk az angolok is, valószínűleg a szétfőtt zöldségek és ízetlen sült húsok feletti kínjukban. Népszerű vicc például, hogy az angol háziasszonyok, mielőtt betennék a vasárnapi húst a sütőbe, előtte gondosan felteszik a zöldségeket főni. Így – mire a marha jól átsül – a zöldségeket sikerül tökéletesen ízetlen masszává lúgozni, amit a végén jó alaposan össze is törnek, hogy még kevésbé hasonlítson emberi fogyasztásra alkalmas étekre.

Hogy mi fortyog a Mrs. Robinsonok és Mrs. Smith-ek stelázsiján, ahhoz már volt szerencsém, amikor au pairként tevékenykedtem ugyanitt, kábé nyolcezer évvel ezelőtt. Legyen elég annyi, hogy tökéletesen megértettem, miért vonul be az egész család a kis tálcájára helyezett vacsorával a tévé elé minden este: kellett valami, ami eltereli a figyelmet arról az ízetlen szottyadékról, amit a kanapéba süllyedve fásultan magukba lapátoltak.

Éppen ezért most nem is kéredzkedtem be senki portájára, inkább bevetettem magam vasárnap délben London egyik legrégebbi pubjába, a Spaniards Innbe. Az 1585-ben épült kocsma örök hírnévre tett szert részben Dickens, részben Keats révén, utóbbi állítólag a pub hangulatos kertjében írta meg Óda a csalogányhoz című művét. Így abban a reményben, hogy a klasszikus fenekek által koptatott fotelben üldögélve egy kis tálentum tán majd rám is átragad, rögvest kirendeltem az Igazi Angol Vasárnapi Ebédet: vesepecsenyét gravy szósszal, töpörtyűcsíkokkal, párolt zöldségekkel, sült burgonyával és yorkshire pudinggal. Meg persze a rendes folyadékpótlás miatt (a nagymamám ugyanis mindig aggódik, hogy nem iszom eleget, hiába nyugtatom: dehogyisnem) egy nagy korsó pale ale-t is.

sunday-roast

És ezennel eleget is tennék gasztrobírói feladatomnak.

Felelősségem teljes tudatában bátran kijelenthetem, hogy a klasszikus angol konyha Igenis Remek! Így a becsülettel elvégzett munkát megünnepelve leküldtem még egy tányérka jól megérdemelt angol desszertet is...

amitől aztán úgy éreztem, Keats-hez hasonlóan én is rögvest dalra fakadok, és megírom örök érvényű művemet: Óda a ragacsos karamella pudinghoz.

(Sajno i most el kell búcsúznom, mert a nyálam rácsorgo a billen yűze re, és beragad a betű, de nézzé ek ez a gyönyörűsége .)

toffee-pudding

Fiala Borcsa