Két és fél otthon töltött hét után Londonból jelentkezem. Jó újra itt, szeretem mindazt, ami itt körbevesz, szeretem ahogy élünk, szeretem a várost, az itteni barátainkat. Nincs honvágyam, viszont tegnap volt anyukám szülinapja, ami alapvetően egy nagyon boldog nap, most mégis egy kicsit nehéz volt.

A külföldi élettel kapcsolatban a legnagyobb félelmem az volt, hogy érzelmileg hogyan lehet túlélni az anyukám, Barnabás nagymamájának távollétét. A kisfiam születése előtt egész más érzelmi töltete volt a külföldre költözés lehetőségének. Anyukám kozmetikusként dolgozik, aki imádja a munkáját, van, hogy 12 órát tölt a kis birodalmában. Kilenc éve ment újra férjhez, és Istvánnal, a férjével olyan aktív, szórakozással, programokkal, boldogsággal teli életet élnek, ami számomra is példaértékű. Nem az a típus, aki 50 felett már csak azt várta hogy nagymama lehessen, hogy egy gyerek végre lekösse a szabadidejét. Élte a saját életét és hagyta, hogy én is éljem az enyémet. Minden nap beszéltünk, egy–két hetente találkoztunk, de maximálisan támogatta a külföldi terveimet. Aztán megszületett Barnabás és vele együtt Rita mama is, aki azonnal szerelembe esett az unokájával, és egy olyan kötelék alakult ki köztük, amelynek szétválasztása elképzelhetetlen kegyetlenségnek tűnt.

Amíg otthon éltünk, szerda volt a Rita mama nap. Olyankor vagy ő jött hozzánk, vagy mi mentünk hozzájuk, de az is sűrűn megesett, hogy vasárnap is kint találtuk magunkat Szigetszentmiklóson. Amikor Barnabás hét hetes volt, a férjemnek két hétre Ausztráliába kellett utaznia, így magától értetődött, hogy mi addig kiköltözünk hozzájuk. Hiszen ott tejben–vajban fürösztenek mindkettőnket. De nem volt ez másképp nyáron sem, amikor a lakásunkban elviselhetetlen volt a meleg. Fogtuk magunkat, autóba pattantunk és kimentünk hozzájuk hűsölni. Volt, hogy anyuka közölte, ő nem bírja tovább Barnabás nélkül, és egy óra múlva ott volt nálunk, hogy szétpuszilgassa az ő imádott unokáját.

Ezek után talán érthető, előfordult, hogy sírva fakadtam az elválás gondolatától is, amikor a tervezgetés fázisában voltunk.

Hogy lehet kibírni azt, hogy olyan embernek okozok fájdalmat, akit ennyire szeretek? Hogy tehetem meg, hogy elszakítom tőle az imádott unokáját

úgy, hogy én egyedüli gyerek vagyok, tehát nem lesz lehetősége máshogy megtapasztalni a nagymamaságot? Hogy hozhatom ilyen tehetetlen helyzetbe?

Marcangoltam magam a kérdésekkel egészen addig, amíg január 18-án felszálltunk a londoni repülőre, csak odaútra szóló jeggyel. Onnantól kezdve elindult egy új menetrend, amelyhez végül lenyűgöző rugalmassággal alkalmazkodott a család. Egyáltalán nem a tehetetlen bosszúság, hanem az aktív közreműködés jellemezte a viselkedésüket. Nem volt meglepetés, tudták, hogy nem Magyarországon képzeljük el a jövőnket, tudták, hogy egyszer csak el fog jönni a bejelentés pillanata, de nem beszéltünk róla sokat. Nem kérdezték, Marci nézelődik-e már munkaügyben, volt-e már interjúja, hol tart a folyamat.

Rita mama és Barnabás

Október végén derült ki, hogy január elején költözünk. Minden nagyon gyorsan zajlott. Rengeteg elintéznivaló, selejtezés, pakolás, szervezkedés és még a karácsony is a nyakunkon volt, amelynek első napja Barnabás születésnapja. Nem volt idő keseregni. Karácsonykor azt ajándékoztuk egymásnak, hogy január elején elmegyünk együtt egy wellness hétvégére, és megfogadtuk, hogy ebből hagyományt teremtünk. Mi hárman, anyukám a férjével és Zsuzsi mama. Elképesztően jól éreztük magunkat, nem volt semmiféle világvége- vagy búcsúhangulat. Csak az önfeledt szórakozás.

Onnantól, hogy elmúlt a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy mikor és hova fogunk költözni, elkezdtünk a jelenben élni. Megszűnt a feszültséggel, ki nem mondott kérdésekkel teli várakozás. Egyértelmű lett a megoldandó feladat is.

Ahogy kiderült, hogy mi január közepén repülünk, anyukám megvette repülőjegyét február elejére. Amikor januárban kijöttünk már azt is tudtuk, hogy márciusban több hetet itthon leszünk. Ez könnyítette az elválást és azóta is úgy élünk túl minden búcsúzkodást, hogy mindig megvan a következő találkozásunk dátuma.

Ez a mi túlélő stratégiánk. Tudjuk hány centit kell levágni, hány napot kell megszámozni a naptárban.

Elképesztő szerencsém van az anyukámmal, aki minden erejével és idegszálával azon dolgozik, hogy megszokja az új helyzetet. Egyelőre úgy tűnik, ha napok vagy az órák számát vesszük alapul, akkor nem tölt kevesebb időt az unkájával, mint akkor, amikor 40 percre laktunk egymástól. Egyszerűen csak át kellett állítani az agyunkat egy másik rendszerre, és az együtt töltött időt maximálisan kihasználni. Ettől talán jobban meg is becsüljük a közös napokat. Elképesztően tisztelem azért, hogy minden igyekezetével azon van, hogy rugalmasan álljon azokhoz az élethelyzetekhez, amely elé állítjuk a döntéseinkkel.

Megtanult skype-olni, használja a swarmot, a vibert és a facebookot. Egyedül vesz magának repülőjegyet, szervezi a közös nyaralást Horvátországba és angolul vásárol magának buszjegyet Lutonról a Victoria állomásra. Ahelyett, hogy sajnálná magát, kilépett a komfortzónájából, és megtesz mindent azért, hogy megkönnyítse a találkozások közti időszakot. Óriási segítség ez nekünk, hiszen az összes félelmem és szorongásom, amely a költözés érzelmi oldalával kapcsolatban volt, rengeteget enyhült.

Az elutazások napja mindig szörnyű, ami megszokhatatlan, de ezzel meg kell tanulnunk együtt élni. Emellett rengeteg új élménnyel gazdagodunk külön-külön és közösen is.

Ez az első olyan ünnep, amit nem egy országban töltünk. Karácsonykor még otthon voltunk, a névnapomon itt volt, a szülinapomon otthon voltunk. Igyekeztünk neki emlékezetessé tenni a virtuális térben, ami nem ugyanolyan, mint személyesen, de átvészeltük ezt is. És minden skype-olás alkalmával mosolygott, úgyhogy megnyugodtam.

Boldog szülinapot, Anuta, nem kell sokat aludni és találkozunk!

Pásztory Dóra

Dóra a wmn.hu olvasóinak beszélt először arról, hogy miért döntött úgy a család, hogy elköltöznek Magyarországról. Nagyinterjúnkat ITT tudod elolvasni.