Tömény, lekvárszagú ősz van, sárgahúsú barackból főzték, amely idejekorán barnulni kezdett. Az emberek még utoljára berúgnak a meleg délutánokon, de éjjelente már csíp a hideg, meg is fáznak hajnalra, mert nincs náluk, csak egy vékonyka kardigán. A lányok áttérnek a vörösborra, nem kívánják a fröccsöt. Ez a korai fiatalságuk végét is jelenti, amely épp ezen a lekvárszagú őszön érkezik meg.

Túl vannak a harmincon, de az éveiket nem számolgatják, e kerek szám után a nők megnémulnak a korukat illetően. Illedelmesek és halkak lesznek, nem pletykálnak többé, és már nem szeretnek bele nős férfiakba.

Levetkőzik a lányos szokásokat, jógázni kezdenek, és rendszeresen kijárnak a Margit-szigetre futni. Komolyan veszik a munkát is, egyszerre fontos lesz az előrelépés, tanulnak a magasabb pozícióban lévő felettestől, korán kelnek, egészen korán, hajnalban.

De még egyszer utoljára berúgnak az egyik lekvárszagú, meleg délutánon.

Itt ülnek mellettem a lounge-ban, nézem őket, és érzem, hogy nincs többé közöm hozzájuk. Megkomolyodtak, elhalkultak, semmiről nem beszélnek. Különben is egyetlen anyag köti össze ezeket a nőtársaságokat, mégpedig a pletykák, de ők már nem tudnak miről pletykálni, mert elment az idő, elmúlt a nyár, és nem történt velük semmi. Ülnek egymással szemközt, a mobiljaikat nyomkodják, az egyik fel sem néz, a szeme alatt sűrű szarkalábak, a barázdákban tükröződik néhány kemény év, sok történet. A másikat meg valahonnan ismerem. Azt hiszem, benne volt az egyik magazinban. Neki szép az arca, nagy szemüvegben ül, koktélt szürcsöl. Nem fecsegnek, nem figyelik, ki lép be az ajtón, magukkal törődnek, bizalmasan egymás között – vagy inkább magukban – vannak.

Olyan, mintha történt volna valami tragédia. Mindegyik elmúlt harminc, kapcsolataikból hiányzik a szerelem, az egyedüllétet nem tudják feldolgozni. Salátát rendelnek öntet nélkül, az egyik összeszólalkozik a pincérrel, mert nem nyírfacukorral hozta a kávét.

Harminc felett minden nő laktóz- és glutén-intoleranciával küzd hirtelen.

Látom a felszolgáló arcán, hogy kissé lenézi őket. De legalábbis sajnálatot érez.

Közben megérkezel, leülsz mellém, megcsókolsz, és azt kérdezed, mi van? 

Úgy örülök neked, mint még soha, nem is érted hirtelen, mi történt velem. Visszanézek a nőkre, aztán rád, és ismeretlen melegség önt el. Megnyugszom. Nincs magány többé... csak te vagy meg én, nincsenek ezek a nők sem.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Priscilla Du Preez