–

Van egy kedvenc családi slágerünk. A dán énekeső, Whigfield egyetlen slágere, a Saturday night. A refrénje is ez, Saturday night, amit a szüleimmel magyaros angolsággal csak szereli nájtként énekeltünk mindig. Tettük ezt akkor, amikor – nagyon gyakran – a Balatonon elromlott valami. Ilyenkor Apukám elővette a szerszámait és rázendített a refrénre: szereli nájt, a szekrényt szereli. Szereli, szereli – vokáloztunk neki Anyukámmal.

Nekem a balatoni retro nem a piros-fekete műbőr foteleket és a kempingasztalt jelenti, hanem életünk már nem működőképes tárgyainak gyűjtőhelyét. Afféle speciális tájház volt ez, csak nálunk nem egy parasztgazdaság tovatűnt emlékei halmozódtak a szobákban, hanem a fővárosi élet szanált lomjai. 

Kiskoromban még álltak az út két szélét szegélyező hatalmas nyárfák

A kisszobában aludtam én, az ablakom a nyárfasorra nyílt. Ez is a neve a mai napig, Nyárfa sor. Minden nyári reggel a levelek zizegésére ébredtem. Semmi más nem reszket úgy, mint a nyárfalevél. Semmi más nem jelenti nekem annyira azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, mint azoknak a leveleknek a suhogása. Mindig ott van a fülemben, csak be kell hozzá csuknom a szemem. 

A pöcegödör ugyan nem zizeg, nem reszket, nem is suhog, és utcát sem neveztek el róla Balatonudvariban, mégis hasonló szeretettel gondolok rá, mint a nyárfalevelekre. Nem mondom, hogy visszavágyom a pöce-érába, engem mégis felejthetetlen emlékek fűznek az emésztőgödrökhöz.  A mienkben gyakorta volt valaki. Nagypapám ragaszkodott a szabályos szivárgásmentességhez, ezért betonozás céljából sok időt töltött az üregben, olykor Apukám, máskor a szomszédok társaságában.

Ha behunyom a szemem és a Balatonra gondolok, láthatnám például a vízparti naplemente képét. De én a pöcegödröt látom, amiből kikandikál egy számomra kedves ember feje.

Például a nagynénémé. Ő nem akart betonozni, alatta egyszer csak váratlanul megnyílt a föld, és a derekáig süppedt az akkor már cseppet sem üres vájatban. Sosem felejtem el a dauerolt, szőke haját, ami akkor is tökéletesen állt, mikor az összes családtag egy emberként próbálta kihúzni a..., hát, a szarból. 

Nagypapám, Apóka mindig fehér ingben és klottgatyában szerelt a Balatonon. Kis vízimalmot a patakba. Lécekből összeeszkábált sámlit. Házi gyártású létrát. Mindig szalonnát vágott, hozzá fagyos paradicsomot evett. Fehér ingben. Legfeljebb egy atlétát engedett meg magának az ing helyett, ha nem látta senki. Talán akkor is fehér ingben volt, amikor gyönyörű gyöngybetűivel levelet írt a szomszédoknak, amit csak a halála utáni nyáron találtunk meg. 

Jóska bácsi kéri, hogy Petya jöjjön érte, mert rosszul van. Apóka sosem kért semmit. Ezt a levelet sem adta oda a szomszédoknak. 

Gyerekkoromban volt egy listánk

Egy egyszerű papírfecni, aminek a tetejére Apukám nagybetűkkel a következőt írta: SZARHORDÓSZERKEZET.