–

„Túlszeretni” egy gyereket, lehet-e?

Két hete jártam iskolába, mikor megkaptam életem első zöldpontját. A tanító néni szólt, hogy öltözzünk át tornaórára, de mivel én voltam a legmagasabb, a tornasor végén nem hallottam, amit kért. Onnantól kezdve nem jártam szívesen iskolába. Nem azért, mert zöldpontot kaptam, hanem azért, mert igazságtalannak éreztem, és bántott a büntetés.

Marika néni nagyon szigorú volt. Ritkán mosolygott. Csak azoknak a gyerekeknek adott Mickey egeres matricás tollat a ceruza helyett, akik már elég szépen írtak.

Az egyik utolsó voltam az osztályban, aki Mickey egeres tollat kapott. Sokat sírtam az iskolában.

Marika néni azt mondta anyukámnak, túl nagy szeretet és biztonság vesz körül otthon. Úgy gondolta, azért sírok az iskolában, mert a szüleim túlságosan szeretnek.

A kislányom most hatéves, idén végez az óvodában. Középső csoportban egyik napról a másikra a mosolygós ébredéseket sírós tiltakozás váltotta fel, nem akart óvodába menni. Aztán pár hónappal később jött a hasfájás, a torokfájás, a fejfájás, a hányinger és a szédülés. Ő elmondta, mi a baj. Tiltakozott, ellenállt, segítséget kért. Megpróbáltam segíteni. Az óvónő azt mondta, túl nagy szeretet és biztonság veszi körül itthon. Szerinte Flóra azért nem akar óvodába menni, mert túlságosan szeretjük.

Lengyel-Szász Veronika egy alapítványi általános iskolában tanít harmadikosokat. Azt mondja, az ő osztályában szinte száz százalékban kislányok produkálják a pszichoszomatikus tüneteket, a fiúkra ez sokkal kevésbé jellemző.

„Nagyon érzékeny téma ez. Nem jó, ha pedagógusként megerősítjük a gyerekben, hogyha fáj a feje, akkor azonnal ugrunk.

Nem akarom a gyerekben azt erősíteni, hogy minden egyes fájdalmára úgy reagálok, hogy megóvom mindenféle általa nehéznek megítélt helyzettől. De közben a gyerek, aki sokat tünetel, tíz alkalomból egyszer másnap megbetegszik. Nem állja meg a helyét az sem, hogy teljesen ignoráljam a fájdalmát, főleg, hogy az valós fájdalom, akár lelki, akár egészségügyi eredetű.”

Anyaként sokszor nehéz magabiztosnak maradni abban a vád-cunamiban, ami ma a legkülönbözőbb forrásokból ömlik ránk. Túlkapatjuk, túlszeretjük, túl sokat mobilozunk, túl sokat szorongunk, túlságosan meg akarunk felelni az anyaszerepnek vagy épp túl nagy fókuszt helyezünk az önmegvalósításra. Lányos anyaként, amikor nem csak szülője, de mintája is vagyunk a gyereknek, a feladat még nehezebb.

„Azt gondolom, hogy a lányok ebben nőnek föl. Még mindig egy olyan generáció nevel gyereket, ahol nem divat azt mondani, hogy anya valamit nem bír, nincsen jól, vagy máshogy szeretné, vannak határai, szorong. Gyakoribb, hogy a nők megbetegszenek egy idő után, mert vannak ilyen-olyan testi érzéseik, amikre nem figyelnek. Azt gondolom, hogy a lányok kevésbé tanulják meg azt, hogy elmondják, ha valami nem jó. És ezért tünetelnek jobban” – mondja Szmolka Orsolya gyerekpszichológus.

Öröklődő megfelelési kényszer

És bamm! A legjobbat akarjuk, hajtjuk a hétköznapokat, szeretünk és gondoskodunk, próbálunk akkor is összeszedetten odafigyelni, amikor belül teljesen szét vagyunk esve. Hiszen a gyereknek mindennap szüksége van ránk. A nehéz napjainkon is elérhető szülők akarunk lenni. Anyák akarunk lenni. Olyan anyák, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. És lehet, hogy a kislányok gyakoribb szorongásának éppen ez az eredője. Szmolka Orsolya szerint nagyon valószínű...