–

A 90-es években voltam gyerek, és gyakran hallottam a környezetemben élő felnőttektől, milyen magányos, szerencsétlen az, aki pár nélkül él, és ne adj isten még gyereket is nevel egyedül. Valami biztos nem stimmel vele, besavanyodott penészvirág, vénlány, aki biztosan jó okkal magányosodik el rühes macskái társaságában. Megvan a kép? Egyértelmű, hogy sokáig azt a történetet adták el nekünk, hogy az egyedülálló nők valamiképpen befejezetlenek, hiányosak, valami baj van velük. De mi van akkor, ha épp az ellenkezője is igaz lehet?

Egyedülálló nőnek lenni ma már talán nem olyan társadalmi tabu, mint egykor volt. Úgy tűnik, az egyedülállóság egyre gyakoribbá válik: nő az egyszemélyes háztartások száma, és egyre több nő dönt úgy, hogy később házasodik meg, vagy egyáltalán nem megy férjhez. Sőt, bizonyos körökben még divatosnak is tekinthető egyedülállónak lenni:

egyre több online mozgalom buzdít a társkereső alkalmazások bojkottjára és arra, hogy az ember „józan maradjon a randizástól” („boy sober” legyen).

Bár a társadalomban még mindig él az a feltételezés, hogy az egyedülállóság szükségszerűen hiányállapot vagy kudarc, a modern kutatások egyre inkább azt mutatják, hogy az egyedülállók jólléte sokkal inkább attól függ, hogy választásként vagy kényszerként élik-e meg a helyzetüket, mennyire autonómok, és milyen támogató emberi kapcsolatok veszik körül őket.

Azok a nők, akikkel a cikk kapcsán beszéltem, életük különböző szakaszaiban jártak. Más és más okból léptek ki az ismerkedés világából, és az is eltérő volt, mennyi idő telt el az utolsó kapcsolatuk óta. Közülük sokan továbbra is nyitottak az ismerkedés iránt, nem mondtak le a szerelemről – egyszerűen úgy döntöttek, hogy valódi és kiegyensúlyozott kapcsolatot szeretnének, nem pedig önfeláldozást vagy függőséget. Feltették a kérdést, vajon életük mekkora részét élték le úgy, hogy valaki másra reagáltak, vagy valaki máshoz viszonyították magukat, és mára olyan társkapcsolatot kívánnak, amely érzelmi érettségen, kölcsönös tiszteleten és megosztott felelősségvállaláson alapul. A társkeresés világában valami változóban van: egyre többen megkérdőjelezik a kapcsolatokról alkotott régi meggyőződéseiket, újragondolják, mire van valóban szükségük, és azt is, hogy mi az, amiért tényleg érdemes energiát és elköteleződést vállalni.

Elengedtem a párkapcsolat iránti vágyat

A legtöbben nem úgy nőttünk fel, hogy megtanultuk volna, milyen is egy egészséges, valóban összeillő párkapcsolat. Sokszor a kimondatlan üzenet az volt, hogy „jobb kapcsolatban lenni, mint egyedül”, a szerelem kemény, sőt, „folyamatos munka”, a hűség azt jelenti: maradni, bármi történjék is, és „igazi társnak” lenni annyi, mint kitartani akkor is, ha bántanak. Azt tanították kimondva és kimondatlanul, hogy segítenünk kell a partnerünket gyógyulni, megjavulni, fejlődni – még akkor is, ha újra és újra ugyanazokat a fájdalmas mintákat ismétli, és valójában nem is áll szándékában változtatni.