–

Nemcsak anyagilag számító húzás a régi sikerfilmekből bármiféle kreatív vízió nélkül folytatást vagy feldolgozást készíteni (mondván bármilyen is lesz, a rajongók úgyis beülnek rá), hanem némileg aljas is: a nosztalgia ugyanis jobban „öltöztet” a fejekben, mint a legdrágább Prada-költemény. Merthogy baromi nehéz beismerni: a régi kedvencünkhöz kapcsolódó folytatás rossz. Vagy unalmas. Vagy csak szimplán semmi szükség nem volt rá.

Szeretnénk szeretni, hiszen már a készülő produkció híre is lázba hozott, az azóta ikonikussá vált szereplőgárdát újra együtt látni szívmelengető élmény, eszünkbe jutnak a régi idők, és jó érzés ebben az eszement világban egy régi ismerőssel „találkozni”. És ha az adott folytatás megadja ezt az érzést, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a film maga is jó.

Hiszen azt, amit elsődlegesen várunk tőle – újra bekapcsolódni szeretett karaktereink életébe – hozza. De ez nem lehet elégséges elvárás egy filmtől vagy sorozattól, hiszen egy minden ízében új alkotásnál sem elégszünk meg annyival, hogy vannak szerethető szereplői. Azoktól elvárunk olyan mellékes részleteket, mint koherens történet, karakterív, kreatív tartalom a látvány mellett.

Az ördög Pradát visel – mint sok más hasonszőrű társa – mindezeket vagy hanyagolja, vagy a nosztalgia oltárán feláldozza.

Andy újra a fedélzeten

A történet szerint Andy komoly, díjnyertes oknyomozó újságíró lett, bejárta a világot – amire mindig is vágyott. Életébe akkor kapcsolódunk vissza, amikor éppen egy újabb elismerést vesz át, ám pillanatokkal azelőtt, hogy felmenne a színpadra, kollégáival együtt SMS-ben kirúgják.