A választási kampányidőszak utolsó heteiben hirtelen feldolgozhatatlan mennyiségű tartalom ömlött ránk: dokumentumfilm a választási csalásokról, a gyermekvédelem szörnyűségeiről, sorra dőltek ki a csontvázak a szekrényből. Érkeztek interjúk, amelyekben egy rendőr és egy katona erősített rá arra, amit már korábban is tudtunk, hogy milyen végtelenül aljas, pártállami időket idéző rendszerben éltünk. És mindezt mennyire megszoktuk.

Ezek a történetek belőlem is óriási haragot váltottak ki. Azt is gondoltam, hogy ezen a ponton másképp már nem lehet: bukniuk kell. Mégsem mertem teljesen elhinni, hogy a rendszerváltás tényleg megtörténhet.

Vasárnap reggel reménnyel telve indultunk el családilag szavazni, de még mindig nem mertem belegondolni, hogy aznap este milyen érzésekkel fekszem majd le aludni – csak azt mantráztam magamban, hogy

bárhogy lesz, nem akarom még egyszer végignézni, ahogy őszülő halántékú férfiak összekapaszkodva éneklik a Kossuth-nótát, miután engem és az összes szerettemet kárörvendve lehazaárulóznak.

De tudtam, hogy lélekben erre is fel kell készülnöm, hiszen pontosan így volt ez négy éve. És nyolc éve. És tizenkét éve.

Így hát vasárnap este a gyereket jó korán ágyba tettük, hogy a férjemmel kettesben lehuppanjunk a kanapéra, és elkezdődhessen a felnőtt életünk egyik legzaklatottabb éjszakája. Mindkét lehetséges kimenetelre ugyanazzal a recepttel készültünk: pálinkás poharak az asztalon, zsebkendő a kezünk ügyében, az otthonunk hiradástechnikai eszközei a közelünkben. Amire viszont egyáltalán nem készültünk fel, az az, hogy este fél tízre eldől ennek az országnak a sorsa: az addig lebonthatatlannak tűnő politikai rendszer kártyavárként dől össze a szemünk láttára. Nem hiszem el. Nem hiszem el. Nem hiszem el. És ez még vagy ezerszer.

Ahogy hallgattam Magyar Péter győzelmi beszédét, ezer dolog cikázott át rajtam, és csak azt ismételgettem, hogy vége van. Viszont az elmondhatatlan megkönnyebbülést egyszer csak egy furcsa gondolat kezdte ki bennem.