„Olaszul szóltam bele a telefonba: szia, a lányod vagyok” – Nazsi története apja felkutatásáról
„Sosem akartam az a lány lenni, akinek nincs apukája. Nem is volt a környezetemben olyan ember, barát vagy ismerős, akivel erről igazán beszélni tudtam volna. Úgy éreztem, ezt csak az értheti meg, aki hasonló helyzetben van. Arra a kérdésre sem tudok igazán válaszolni, milyen volt apa nélkül felnőni: hiszen nem tudom, milyen az, amikor az apukád része az életednek, így azt sem, mi a különbség a kettő között” – fogalmaz Nazsi, aki mindig is tudta: nem ismerheti és nem értheti meg igazán önmagát addig, amíg nem tudja, honnan származik. Történet egy nem mindennapi találkozásról, félelmekről és Marokkóról. Kaiser Orsolya írása.
–
„Az a kép élt bennem, hogy az anya és az apa olyasvalaki, aki közel áll hozzád, aki minden pillanatban ott van veled, akire támaszkodhatsz. Az apám nem volt jelen az életemben, nem számíthattam rá. Nincs köztünk klasszikus apa-lánya kapcsolat, nem is vett részt a nevelésemben, mégsem tudtam kizárni őt az életemből. Hiszen ami benne van, az bennem is ott van, és mindazt, amit ő átélt, én is cipelem magammal” – meséli a 27 éves Belayane Najoua, Nazsi.
A fiatal nő Budapesten nőtt fel: itt járt óvodába, iskolába, majd később az egyetemi alapszakot is itt végezte. Itt vannak a barátai, a kedvenc helyei, és másfél évvel ezelőtt elindította saját kommunikációs ügynökségét. Sok szál köti a magyar fővároshoz, a története azonban nem itt kezdődött. „A szüleim Olaszországban ismerkedtek meg, de különváltak, amikor édesanyám már várandós volt velem. Körülbelül hároméves lehettem, amikor egyszer találkoztam az apámmal Olaszországban, de olyan kicsi voltam, hogy nem emlékszem rá.
Sokáig azt hittem, félig olasz vagyok. Aztán egy beszélgetés során megtudtam, hogy az apukám valójában marokkói. Őszintén szólva nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy félig arab vagyok. Nem tudtam, ez mit jelent számomra, és az arab kultúrát sem ismertem.
Ma már azonban büszkén mondom, hogy félig marokkói vagyok.”

Ahogy közeledett a 18. születésnapja, Nazsiban egyre erősödött a vágy, hogy felkeresse az apját. „Édesanyámra hihetetlenül felnézek, és tisztelem azért, ahogyan felnevelt egyedül, de nem igazán hasonlítunk egymásra – sem külsőleg, sem belsőleg. Volt bennem egy hiányérzet: szerettem volna többet tudni arról, ki vagyok, és miért vagyok olyan, amilyen. Az járt a fejemben, hogy talán magamat is jobban megismerhetem azáltal, ha megtudom, milyen ember az apukám.”
Egy nap aztán Nazsi az édesanyja tudta nélkül megszerezte az apja telefonszámát.
„Olaszul szóltam a telefonba, köszöntem neki, majd azt mondtam: szia, a lányod vagyok. Ezután hosszú csend következett, és azt hittem, le fogja tenni. Az első kérdése az volt, hogy boldog vagyok-e, ami teljesen váratlanul ért. Nem is tudtam, mikor kérdezte meg tőlem ezt utoljára bárki.
Beszélgettünk még néhány általános dologról, aztán elköszöntünk egymástól.”
Az első személyes találkozás
Csatlakozz a WMN-Tagsághoz!
Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.
Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat!
Szükségünk van a támogatásodra.
Megnézem a tagsági csomagokatvagy bejelentkezem
Ehhez a cikkhez az Alrite hangfelismerő programot használtuk.
A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Belayane Najoua, Unsplash/ CALIN STAN, Guillaume de Germain
Glow
Glow