–

Egy kaliforniai autópályán süvítünk, a mellettem ülő lány kidugja a lábát a lehúzott ablakon, a mögöttünk ülők már félálomban vannak, de a kezük még dobolja a zene ütemét. A hajunk és a bőrünk sós a víztől, kijöttek a szeplőink a napfénytől, és bár már megy le a nap, és vele együtt pilledünk el mi is, tudjuk jól: ez is egy olyan pillanat lesz, amire örökre emlékezni fogunk.

Na, körülbelül egy ilyen szcenáriót képzelek el mindig, ha a Red Axes – Girl című száma jön fel a Spotify-lejátszási listámon. Egy videoklipet, ami az örök fiatalságról, a békés, de energizáló lüktetésről, az állandó felfedezési vágyról, a közösséghez tartozásról szól. A többi számuk más díszletek közé kalauzol. A diszkográfiájuk nagy része inkább egy földalatti, titkos alagutakon át megközelíthető, stroboszkóptól vibráló terem, eldugott bőrkanapékkal. A tér cigifüsttől homályos, a buli résztvevői pedig eufóriában, lassított felvételt idéző módon táncolnak menő latex szettjeikben. Ez a látkép talán eggyel jobban jellemzi a Red Axes hangulatát, mégis, az előző is valahogy az övék.

Ebből már sejthető: védjegyük a sokszínűség, a látszólag összeférhetetlen hangulatok és zsánerek keverése – éppen ettől lesz a végeredmény egyszerre niche, és mégis könnyen befogadható.

Sötétségből fény, fényből sötétség

Dori Sadovnik és Niv Arzi közös története közel húsz évvel ezelőtt kezdődött, egy egészen más szcénában, mint amiben manapság mozognak. A pezsgő tel-avivi anarchista punk berkeiben ismerkedett össze a két, meglehetősen magának való kamasz, és látszólag nem volt annyi napfény Tel Avivban, ami ellensúlyozhatná borongósságukat.

A Red Cotton nevű formációjukkal punkot és garage rockot játszottak elsősorban, és már akkor is érződött, hogy nagy adag kiábrándultsággal tekintenek az életre:

„Hiába süt itt folyton a nap, ha az élet sok szempontból sötét. (...) A sötétség mindenhol ott van, és ebben a hatalmas hőségben csak még rosszabb az egész”

– fejtették ki többször is, ám mindezt nagyban árnyalja, hogy hollandiai utuk azért hozott egy kis (valódi) napfényt a srácok életébe.

Mikor a Red Cotton első független albuma, majd azt követő feloszlása után Dori és Niv Amszterdamba utazott, egy egészen új világba csöppentek. Bár az elektronikus zene korábban is hatással volt néhány trackjükre, itt tapasztalták meg először, mit is jelent az igazi diszkó-életérzés. A mindenkori pogóból hirtelen a táncparkettre érkeztek, és egy új világ nyílt meg előttük: inspirációt találtak a Daft Punk, a Justice és Tiga zenéjében, és bár megtartották melankolikus, feszült, társadalomkritikus hangjukat, de vegyült belé egy újfajta lüktetés is: a klubélet atmoszférája. És bár mindez Hollandiában ragadt rájuk, utána ismét Tel-Avivban gyakoroltak rezidens DJ-kként, ami Arzi szerint nagyban megalapozta hangzásvilágukat. Hisz, ahogy ők fogalmaznak,

a világ minden részéről érkező zsidó diaszpóra különböző zenei hagyományokat hozott magával – arab, marokkói, európai, orosz hatásokat –, amelyek mind keverednek a városban.

„Amikor elkezdtünk elektronikus zenét készíteni, teljesen új volt számunkra ez a kluborientált gondolkodásmód. Idő kellett ahhoz, hogy technikailag is olyan számokat tudjunk létrehozni, amelyekkel elégedettek vagyunk, és hogy megtaláljuk azt a hangulatot, amely egyszerre illik a klubok világához és a saját zenei ízlésünkhöz. A hangzás organikusan fejlődött, de időre volt szükségünk a kísérletezéshez és a felfedezéshez” – mesélik erről az időszakról az Anthem Magazine-nak, hozzátéve: az I’m A Cliché kiadóval való összeállás rengeteget segített a saját hang megtalálásában, és megdöbbenve tapasztalták, hogyan gyarapszik a közönségük százról hirtelen háromszáz, vagy többezer főre.

A Boiler Roomban és a Berghainban is megfordultak

A banda 2013-ban robbant be a köztudatba Caminho de Dreyfus című dalával, amiben Abrão Levin énekelt, és egyben bizonyította: a punk és a diszkó kéz a kézben is járhatnak akár. Ez a dal valahogy egyszerre felelt meg a kaliforniai álmomnak és a sötét rave-hangulatnak, és persze tökéletesen illeszkedett a punk társadalomkritikus, igazságszolgáltató, kiáltványszerű ars poeticájához. Dalszövegében ugyanis Alfred Dreyfus, zsidó származású francia tüzértiszt sztorijára utal, akit a hadsereg árulással vádolt meg, de később kiderült, hogy ártatlan volt.

Noha a feszült és lassú dal nem tipikusan az, amire megőrülhet a teljes közönség, mégis: rögtön lecsapott rá számos DJ, többek között Andrew Weatherall, Man Power és Jennifer Cardini is beválogatta a szettjeibe, és a 2014-es Ballad Of The Ice album után a zenekar még nagyobbra nőtt.

Innentől már olyan helyeken léptek fel, mint a Boiler Room, a Glastonbury fesztivál, a Sónar, a Berghain, a Pacha, a Burning Man vagy a Field Day, sőt, saját fesztivált is indítottak Garzen néven.

A színtér pedig egyszerre furcsállta és imádta őket, sokat elmond a megítélésükről, hogy Ivan Smagghe például tengerparti gothoknak nevezte el a srácokat, ami aztán az egyik albumuk címe is lett (pont úgy, mint a The Growlers lemeze és fesztiválja, bár akkor róluk még mit sem tudtak a Red Axes tagjai). Bár a lemezt a rajongók és a kritikusok is jól fogadták, volt egy hátránya: nehéz volt élőben előadni. A srácok egy időre összeállítottak egy zenekart, de az hosszú távon nem bizonyult fenntarthatónak: a hangzás újra elment rock’n rollos irányba, ők viszont az elektronikát preferálták ekkor már. Így jött létre egy olyan felállás, amiben együttműködött egykori dobosuk, mellé pedig szintetizátort használtak. 

Az egész világot beveszik – és mi sem maradhatunk ki

A zenekar mára számos kiadónál megfordult, és összesen hat stúdióalbummal büszkélkedhet, emellett több olyan izgalmas projektbe is belekezdtek, ami nem szerepel az átlagos zenekarok bingójában. Nem kevés kutatómunkával és archív fájlok előtúrásával összeállítottak például egy kordokumentumnak is beillő lemezt a ‘80-as évek izraeli zenéiből, létrehoztak egy saját kiadót, és megterveztek egy utazós projektet is, Trip címen. Utóbbit nagyjából úgy érdemes elképzelni, mint a néhai népdalgyűjtést, csak épp elektronikus és punk zenékkel.

A Red Axes számos országba elutazott felkutatni a lokális zenészeket, akikkel a közös munkáról filmet is készítettek – ezt dokumentálja első ilyen kiadványuk, az Africa EP, amin például etióp és elefántcsontparti művészekkel kollaboráltak.

A banda jelenleg több felállásban is koncertezik: el lehet őket csípni DJ-zés közben, élő elektronikus duóként, vagy akár teljes zenekar mellett is. Hozzánk a Bartók Tavaszon látogatnak el live band felállásban, a Müpa szervezésében. Legutóbbi produkcióikat elnézve jó sok lüktetésre, taposásra, feszültségre és feloldásra is számíthatunk – érdemes beírni a naptárba az eseményt. 

Bővebb információkat ezen a linken találtok róla.

Takács Dalma

Források: Anthem Magazine, DJ Mag, Good Room.

A kiemelt kép forrása: https://bartoktavasz.hu/