Bár a férfiak nem engedték, ez a magyar nő akkor is bevonult honvédnek a szabadságharcban

–

Miklya Luzsányi Mónika: Szerelem és kard – Bányai Júlia, a honvédszázados

Athenaeum, 2025, 268 oldal

Fülszöveg: Bányai Júlia alakját ma már kevesen ismerik, pedig hazaszeretete (a kor kifejezésével élve: honleányi hűsége) ma is példaértékű. Életéről kevés a megbízható történeti adat: a visszaemlékezések romantikus mázzal vonták be az 1848-as forradalom és szabadságharc korát, illetve annak alakjait – így Bányai Júliáét is.

Miklya Luzsányi Mónika életrajzi regényében a korabeli forrásokra támaszkodva, szakértők bevonásával egy olyan Bányai-portrét igyekszik megalkotni, amely lefejti ezt a romantikus mázat, és Bányai Júliát mint önmagát kereső és megvalósító, saját (sokszor idealisztikus) céljaiért küzdő nőt mutatja be. A könyv árnyalt, részletes képet fest a ma már alig ismert szabadságharcos nőről, akinek férfiruhába kellett bújnia azért, hogy harcolhasson saját maga és a népe szabadságáért.

 –

SÁROSSY GYULA HONVÉD

Júlia nyitott szemmel feküdt a tábori ágyán a sötétben. A bajtársai szuszogását figyelte. Tízen voltak elszállásolva a nagy, fehér katonai sátorban. Lojzi már biztosan alszik, Győző is, hisz hangosan hortyognak. Ahogy hallja, a többiek is fújják már a kását. Azért még vár egy kicsit, nehogy felneszeljenek, s észrevegyék, amikor kisurran. Tán azt hinnék, dezertálni akar. Pedig távol legyen! Csupán fürödni szeretne végre, hiszen idejét nem tudja, mikor tisztálkodott utoljára rendesen. Meg akart szabadulni attól az átható bűztől, ami napok óta kíséri. Persze meg kell hagyni, ezzel nem képez kivételt, hisz a mosdódás nem volt a regruták nagy erénye. Ámde Júliának komoly gondot okozott, hogy hol s mi módon tisztálkodjon. Most újhold idején járnak, az égi planéta alig is világol, tán le tud surranni észrevétlen a Körös partjára, elmerülhet a finom, langyos vízben, és megmosdódhat rendesen. 

A szemét behunyta, szinte orrában érezte a szappan finom levendulaillatát, bőrén a szappanos spongya sikálását, Gyula ujjainak finom érintését. De sokszor fürödtek ők ketten együtt a nagy dézsában még Bécsben! De sokszor kényeztette végig az aromás spongyával a férfi a testét, s ő is viszont. S hányszor kente be illatos levendulaolajjal Gyula minden hajlatát a hamamban ellesett mozdulatokkal. A szeme hirtelen könnybe lábadt. Mert akkor is ő fürdette Gyulát, amikor már csonttá aszott a tüdőbajtól, s ő mosta le kihűlt testét is, mikor a temetésére készültek. Lehunyta a szemét. Nem akart a férje halálára gondolni. Inkább arra, hogy most itt van, betölti az örökségét, betölti az ura álmát.

Megcselekszi, amit Gyula már nem tehetett meg, mert elragadta a halál.

Neki tán meg se fordult volna a fejében a gondolat, hiszen egy asszony még a respublika idején is csak másodrangú személy, nem vonulhat hadba, nem ér fel egy férfival. Hasztalan adta be Teleki Blanka az indítványát a kormányhoz, a hangja pusztába kiáltott szó maradt csupán, asszonyszemélyeket csak ápolónőként láttak szívesen a fronton, Kossuth Zsuzsanna kezei alatt, vagy markotányosnőnek sorozták be, hogy főzzön, mosson a bakákra. Júlia egyikhez se értett, bár a cirkuszban megtanulta a ficamok és a rándulások kezelését, ha kellett, még törést is ellátott, de hogy cselédmunkát végezzen? Azt még a férjének se cselekedte meg, nemhogy idegen bakák kapcamosója legyen! Ráadásul meg se ennék a főztjét, mert bizony nemigen értett ehhez a női mesterséghez.

– Nincs szüksége a hazának arra, amihez én értek – panaszolta nem egyszer a férjének.

– Nem tudhatod, mit hoz még a sors – szólt Gyula. – S mondok valamit. Tán nem is szeretném, hogy szükségét lássa a mi édes hazánk a te lovaglótudományodnak, meg kardforgató  képességednek. Mert akkor nagy lesz a baj bizonnyal, ha az asszonyoknak is fegyvert kell ragadniuk. 

A baj megtörtént. Alighogy Gyula örökre eltávozott, a császár seregei megindultak a szabad Magyarország ellen. Sokáig ott állt a kék honvédegyenruha Júlia szobájában a próbababára húzva, nem hordta azt Gyula egy percig sem, fel se próbálhatta, mert mire az egyenruha elkészült, a férfi már visszaadta lelkét a teremtőjének.

Nem élt ember a földön, kit Gyula jobban szeretett volna nála, ám a nemzetért még inkább hevült a szíve. Harcolni akart a hazájáért, de nem tehette meg. Ő pedig, ha nem akar gyászos özvegységben elemésztődni, ha hű kíván maradni férje érzeményeihez, akkor nem ülhet ölbe tett kézzel, nem tarthatják kiskorúságban az ilyen-olyan politikusok. Hiszen micsoda alávalóság! Ha a haza honvédeket kíván, ha a szabadságot meg kell védeni,

hát ő odaszánja a kardját, akkor is, ha nőként nem tartanak rá számot!

Úgy érezte, nincs más választása, magára vette a férje egyenruháját, magára a nevét is, és Sárossy Gyulaként jelentkezett Váradon a 27. honvéd gyalogezredbe, ahova a férjét besorozták. Mindazonáltal nem volt veszélytelen a dolog, hiszen a férfiasítása közel sem volt szabályszerű. Júlia tudta, hogyha leleplezik, azonnal hadbíróság elé állítják, és akár ki is végezhetik. Így hát észrevétlen kívánt maradni, hisz jobb, ha nem neszelnek fel rá. Ám rögvest nagy feltűnést keltett, amikor belovagolt a táborba.

– No, nézzenek oda! Tán megjött a tábornok? – csúfolódtak vele a regruták, amikor kikötötte a Pirkát.

– Csak az lesz, mert nemcsak lova van, de még kardja is! Rögtön kettő is! Igaz, csak valami istránggal kötötte a csípejére! – hallott egy másik hangot a háta mögött, mert bizony magával hozta a kardjait is, bár tisztában volt vele, hogy ez szabályellenes. 

Nem akart visszaszólni a kötözködőknek, de mikor megfordult, hogy elinduljon a tiszti sátor felé és szolgálatra jelentkezzen, valaki hátulról elgáncsolta úgy, hogy arccal zuhant a poros földre.

– Most aztán legénykedhetsz, herr General! – röhögtek rajta a katonák. Júlia immár nem tudta türtőztetni magát. Felugrott, kirántotta a kardját, és a kardlappal úgy elnáspángolta az éretlen vitézeket, hogy azok visítva menekültek.

A nagy zajra a tiszti sátorból egy hadnagy lépett elő. Összeszűkült szemmel figyelte a tumultust.

– Halt! – kiáltotta a vezényszót, s amikor mindenki vigyázzba kapta magát, számonkérően reccsent a bakákra. – Mi történik itt? 

– Parancsnok úr, Sárossy Gyula honvéd szolgálatra jelentkezem – szólt Júlia.

– Hadnagy úr – javította ki a tiszt. – Ez a megszólításom. De… Maga mit keres itt? – mérte végig árgus szemekkel. 

Júliában egy pillanatra megállt a vér. Tán rögvest kiderült, hogy asszony? Elég volt ennek a hadnagyocskának egyetlen pillantása, hogy leleplezze az álcáját? Mégsem adta fel, acélos hangon vágta a hadnagy arcába. 

– A hazát akarom szolgálni! 

– És így akarja szolgálni a hazát? Ilyen ribillióval? Ilyen mocskosan? No, takarodjon le a Köröshöz, és tisztálkodjon meg. Azután jelentkezzen a tiszti sátorban, hogy megkaphassa az első fenyítését. 

A fenyítés valóban megvolt, első feladatául a vízhordást kapta, favederben cipelte a vizet a lovaknak, a bakáknak, a markotányosoknak. Vagy ötszáz lépésre feküdt a Körös a tábortól, egész nap ezt az utat rótta, mint a nyomtatóökör. Estére úgy elfáradt, mintha csak tréningezett volna pirkadattól naphullásig. Ráadásul vizes is lett, csuromvizes, mert akármilyen vigyázattal vitte a vedreket, azokból egyre-másra kilötykölődött a víz. Csuromra ázott a bakancsa, a nadrágja, de még az atillája is.

Amikor letette a szolgálatát, jelentkeznie kellett a hadnagynál, aki kiszabta a büntetést.

– Látom, becsülettel elvégezte a dolgát – mérte végig az előtte feszes vigyázzban álló bakát. – S azt is láttam, hogy ért a kardforgatáshoz. Hol tanult meg vívni?

Júlia nagyot nyelt. Most mit mondjon? Talán legjobb, ha az igazságnál marad. Amennyire lehet.

– Miklós cár udvarában. Egy kozáktól.

A hadnagy összeráncolta a homlokát, kutakodva nézett rá, s a másik tiszt, aki eddig a karszékben pipázott, felemelkedett a helyéről, hogy jobban szemügyre vegye.

– Mit kerestél te ott? – bökte oda a távolból.

– A cár hívta meg a cirkuszunkat. Műlovar vagyok. Egy kozák tiszt okított. 

– Hallod ezt, Eduárd?! – röhintett fel a sátor hátsó fertályában csibukját szívó tiszt. – Egy műlovar! Ez hiányzott még e díszes társaságból, egy csepűrágó. Nem elég nekünk a sok suszter meg szabómester, most kaptunk a nyakunkba egy mutatványost is.

– Ne szapuld az újoncokat, Gyura! Nekünk kell belőlük katonát faragni. S ez a legényke első pillantásra többet ér, mint tíz másik. Láttad-e, hogy vívott?

– Nem én! De nem is érdekel.

– Pedig érdekelhetne. Mert mindkét kezében kard volt, s egyaránt forgatta mind a kettőt. Igaz, csak a lapjával. De úgy elnáspángolt négy regrutát, hogy még egy hétig sütőtöknek nézik a holdat, mikor szükségüket végzik. 

– Ugyan – legyintett a csibukos –, csak cirkuszi mutatvány az, semmi több.

Matta Eduárd nem állt le vitázni a tiszttársával, mert látta, amit látott. Ez a regruta jóval több, mint egy mutatványos, annyi bizonyos.

– Lova is van? – fordult azután az újonchoz. 

– Jelentem: igen!

– Ugyan! Csak cirkuszi ló az – folytatta a becsmérlést Csizmazia Gyura hadnagy. – Ha meghallja a puskaropogást, megbokrosodik azonnal. 

Júlia eddig némán hallgatta, hogy a csibukos hadnagy becsmérli. Tudta, nem szólhat vissza a feljebbvalójának, nem védheti meg magát.

De a lovát nem engedte csepülni.

– Azt már nem hiszen! – kiáltotta dühösen. – Az én lovam volt a legfegyelmezettebb a cirkuszban! Csaphatott akármilyen csinnadrattát a zenekar, meg se rezzent. Elbír az még az ágyútűzzel is, garantálom. 

Gyura hadnagy ezen aztán úgy kacagott, hogy a combját verte. 

– Egy cirkuszi ló! Egy műlovar! Meg a parádé! Hát mondhatom, inába száll Windisch-Grätz bátorsága, ha ezt meghallja.

– Miért? Van hathatósabb ideád? – kérdezte Matta ingerülten a társát. – Ki kell használni minden erősségünket, bárminemű is legyen az. Nem válogathatunk. Én bizony látni akarom, mit tud ez a baka meg a lova. Gyalogos honvédot még a fű is terem, de lovast nemigen. Holnap reggel hatra legyen a gyakorlótéren! – adta ki a parancsot végezetül az újoncnak. – Elmehet.

Mattának tapasztalt katonaként elegendő volt az a néhány minuta, amit a sátor előtt látott, hogy felmérje az újonc képességeit. Vékonydongájú ugyan, de inas, az ízületei lazák, a mozgása ruganyos, és igen gyorsan reagál. Ahogyan meg azt a két kardot forgatta… Olyat nem látott még soha valósággal. Úgyhogy nem vette passzióra a dolgot, a legjobb lovasát, Hajagos Ágostont állította ki az újonccal szemben. Legelsőbben is azt akarta megmérni, mennyire rátermett lovas az új honvéd.

– Látják azt a nagy fűzfát a Körös partján?

A két katona egyszerre bólintott.

– És azt a vörös keszkenőt a felső ágán? Akkor szuronyt szegezz! Irány a fűzfa, szedjék le nekem azt a vörös rongyot! – és intett az egyik segédjének, aki feldobott a nyeregben ülőknek egy-egy dárdát. Jobban mondva Júlia először annak vélte. Minekutána jobban megnézte, kitűnt, hogy nem egyéb az, mint kiegyenesített kasza. Ám nem maradt ideje sokáig álmélkodni, mivel a másik lovas vágtára vette az iramot, és már jóval előrébb járt. A fűzfához is hamarabb ért oda, de hiába próbálkozott a botcsinálta lándzsával, sehogyan se tudta leszedni az ágról a vörös kendőt. Júlia nem is próbálkozott vele. Messzire hajította a kaszát, egy ugrással a fán termett, megszerezte a kendőt, aztán már füttyentett is a lovának, és vágtázott visszafelé.

Repeső büszkeséggel adta át a hadnagynak a vörös kendőt. De dicséret helyett Matta megint csak szemöldökráncolva nézett rá.

– És a fegyverét hol hagyta?

– Nem fegyver az, csak egy kasza.

– Nekünk most gyakorta ez a fegyverünk. Nem vagyunk fölöttébb ellátva.

A katona pedig sose hányja el a fegyverét, hanem megbecsüli, kézközelben tartja, bárminemű legyen is az.

– Igenis, hadnagy úr! – vágta össze a bokáját Júlia. 

– A feladatot azonban megoldotta. Elhozta az ellenség zászlaját, ezért dicséretet érdemel.

Akkor ért be a lován Hajagos Ágoston. Amint meghallotta a hadnagy szavait, haptákba vágta magát, úgy állt oda a parancsnoka elé.

– Jelentem, hadnagy úr, az újonc csalt.

– Hogyhogy csalt?

– Nem a dárdával szerezte meg a veres zászlót, hanem felmászott érte a fára.

– Nem adtam ukázba, mi módon tegyenek szert rá – legyintett Matta –, a harctéren elkél egy kis lelemény. Ami ebben a fiúban megvan. Ellenben magával – nézett szúrós szemmel Hajagosra, aki úgy érezte, megnyílik alatta a föld szégyenében. Matta azonban már adta is ki a következő parancsot.

– Most lássuk, mit érnek a lovon, ha harcolniuk is kell egymással!

A két lovas elhelyezkedett a küzdőtéren. A hadnagy először azt hitte, hogy az újonc megfutamodik Hajagos elől. Mert nagy rohammal indult, de nem szembe támadott, hanem mintha ki akart volna térni a másik elől. Ám amikor Hajagos mellé került, hirtelen fordulatot vett a hadállás. A hadnagynak annyi ideje sem maradt, hogy felfogja, mi történt, csupán azt konstatálta, hogy Hajagos Ágoston lent fekszik a porban. 

– Mit csináltál? – förmedt rá az újoncra, hirtelenjében megfeledkezve a magázásról.

– Jelentem: harcképtelenné tettem.

– De miképp?

– Lerántottam a lováról.

– Ez nem ildomos! – kelt ki magából Hajagos dühödten. – Ilyet nem enged meg a katonai etikett.
– A csatában az etikett nem ment meg – oktatta a lovas honvédját Matta. – Ha lekerülsz a lovadról, gyorsan vége az életednek.

– Elmés csel volt – veregette meg az újonc vállát Matta. – A kozákodtól tanultad? – kérdezte, s most már nem törődött a formaságokkal. Szerette a regrutáinak megadni a tiszteletet a magázással, s valójában a távolságot is meg kívánta ezzel tartani. Ám ez az újonc merőben másnak tűnt. Olyan katonának, aki még sokra viheti. Akinek megelőlegezi a bizalmat, hogy idővel a tiszttársa lehet. 

Júlia összerezzent Matta kérdésétől, mert hirtelen úgy tűnt, mintha a parancsnok belelátott volna a gondolataiba.

Némán bólintott.

– Tudsz még több ilyen kozák cselt?

– Számosat.

– Hasznos képesség – szólt a hadnagy. – Hamarosan döntünk a sorsod felől. Most menj az osztagodhoz!

Matta elgondolkodva lépett be a tiszti sátorba, ahol Csizmazia Gyura hadnagy éppen a reggeli szemléhez öltözködött. 

– Na, megvolt a próbatétel?

– Meg – szólt még mindig tépelődve Matta. – Ezt a bakát nem lenne szabad pocsékba tenni.

– Pocsékba?

– Hát besorozni a többi gyaloghonvéd közé. Igen jól forgatja a kardot, kiváló lovas, vág az esze, mint a borotva, pompás a helyzetfelismerése, taktikai érzékkel is megáldotta a teremtő. Nem kéne hagyni ágyútölteléknek a gyaloghonvédek között.

– Hát mit akarsz? Altisztet csinálni belőle az első napon?

– Momentán nem, de idővel lehet. Ilyen katonából kéne még vagy száz, ezer, tízezer! Nekünk azonban csak a képzetlen csőcselék jut. Nézd meg az ezredünket! Nagy részük nem látott még kardot, lovat is csak messziről. Ilyen sereggel nem lehet csatát nyerni. Főleg, ha elvesztegetjük a legjobb katonáinkat.

Lovas honvédet kell csinálni Sárossyból, én azt mondom.

– Legyen – egyezett bele Gyura hadnagy –, de az alapkiképzésen neki is részt kell vennie. Hisz még azt se tudja, mi a „Jobbra át!”

Az alapkiképzés nem okozott gondot Júliának, hiszen a drillekhez szokva volt a cirkuszban, gyakorlás nélkül nem jöhet létre egyetlen produkció sem. A katonai táborban sem zavarta, hogy századszorra vagy ezredszerre kell elvégeznie ugyanazt az alaki gyakorlatot, felvenni ugyanazt a formációt, megtölteni a karabélyt, rátűzni a szuronyt, mindezt nem érezte megterhelőnek, de még unalmasnak sem. Hiszen tudta, ezeknek a mozdulatoknak a vérében kell lennie ahhoz, hogy amikor élesre fordul a helyzet, gondolkodás nélkül, zsigerből teljesíteni tudja a parancsot. 

Katonatársait azonban igencsak megviselte a kiképzés, hiszen nem voltak ilyesmihez szokva. És Matta, de Csizmazia hadnagy se kegyelmezett, mert most a lehetetlenséggel kell megbirkózniuk, hogy bármi reménységük legyen a szabadság megőrzésnére – és ezeknek az újoncoknak katonákká kell válniuk, mire ideér a császári sereg. 

A délelőttök gyakorlatozással teltek, ebéd után pedig elméleti képzést kaptak a katonai szabályzatból, s meg kellett tanulniuk kívülről a honvédek kötelességeit, feladatait. Júlia még most, a tábori ágyon is fejből fújta a passzusokat, úgy megtanulta. 

Úgy tűnt, a többiek már elaludtak. Júlia óvatosan osont ki a táborból. Lopva kémlelt széjjel, hisz Matta kiadta, hogy a renegátokat azonnal főbe kell lőni. Mert az újoncok ugyan megtanulták a parancsszavakat, az alakzatokat, a szuronytusát, a karabélytöltést, még a katonai szabályzatot is bevágták, azonban bátorságot senki sem plántálhatott a szívükbe.

Márpedig arra lenne most szükség igazán, hiszen másnap hajnalban elhagyják a kiképzőtábort, és hadba indulnak. 

Matta őrjöngött, amikor megkapta a parancsot:

– Mészárszékre visszük ezeket a szerencsétleneket, nem csatába! Van, amelyik két hete még azt se tudta, melyik végét kell megfogni a kardnak! – üvöltötte úgy, hogy még a bakák is meghallották odakint. 

Mindazonáltal tudta, hogy Bem tábornok nem véletlenül adta ki a parancsot. A képzetlen katona is többet ér, mint a semmi. Nem csodálnivaló, ha sokak fejében megfordult a szökés. Matta megduplázta hát az őrséget erre az éjszakára, és tűzparancsot is adott, ha renegátot fognának az őrök.

Júliát azonban nem érdekelte a tűzparancs. Mindennél jobban vágyott rá, hogy megfürödjön a Körösben. Mert nem tudta, mikor lesz rá újra lehetősége. 

WMN szerkesztőség