-

Ötéves voltam, az este a megszokott medrében folyt. Vacsora, fürdés, mese, alvás. Anyám már egy ideje munkanélküli, olyan, aki a rendszerváltás utáni években veszítette el az állását, és ezután már nem találta a helyét. De ekkor még voltak tartalékaink, itt még nem a pirított gríz és a cukros langyos víz volt a fő táplálékom. Az éhezés csak a későbbi években vált láthatatlan barátból nagyon is láthatóvá.

Én nem vettem észre, hogy baj van, hisz gyerek voltam. Ekkor még nagyrészt gondtalan, igazi gyerekkorral. A legfőbb vágyam egy saját cica volt, és egy rózsaszín, pörgős, alsószoknyás tüllruha.

Aznap éjjel egyszer csak az éjszaka közepén felébredtem, és láttam, hogy fény szűrődik ki anyám szobájából. Hallottam, ahogy nyög, sír. Felkeltem, hogy megkérdezzem, mi a baj.

Kétszobás lakásban éltünk Szentendrén, anya, a cicája, Cila és én. Nekem saját szobám volt, anya a nappaliban aludt egy kihúzható piros, durva kárpitozású kanapén. Emlékszem, utáltam azt a kanapét, mert ha ugráltam rajta, és estem egyet, mindig fájt, annyira durva volt az anyag. Volt hozzá két fotel is, amit akkoriban fehér műszőrme-takaróval takartunk, ahogy mindenki más is. A kilencvenes évek elejét írtuk, klasszikus panel, egész falat beborító vízeséses plakáttal.

Ahogy beléptem a nappaliba, furcsa szagot éreztem. Édeskéset, olyat, mint amilyen a vasnak van. Vérszag volt a levegőben, de ezt akkor még nem tudtam, később beszéltek erről a fülem hallatára a mentősök, a szomszédok, a nagymamám.

Anyám az ágyon feküdt, körülötte minden vörös és barna volt. Friss és száradt vér. Nem tudom, mióta fekhetett ott a könyökhajlatában felvágott erekkel, de magánál volt.

Vékony, félős hangon, mint aki tudja, hogy nincs minden rendben, megkérdeztem tőle, mi a baj, jól van-e? Nem tudtam, mit látok, mit jelenthet mindez, de éreztem, hogy nem így kellene lennie. Anyám azt felelte kábán, hogy jól van, menjek, feküdjek vissza az ágyamba. Hát, így tettem. Visszafeküdtem, és reggelig aludtam.

Reggel, mint aki nem is emlékszik rá, mit látott éjjel, felkeltem, és mentem anyához, útközben már messziről kértem a reggeli kakaómat. Anyám még mindig a vértől nedves és büdös ágyon feküdt széttárt karokkal, a bőrére rászáradt vérrel.

Most már biztos voltam benne, hogy nincs minden rendben, kérleltem őt, hogy keljen fel. Szerencsénkre gyorsan alvadhatott a vére... vagy nem lett jó a vágás, mert bármennyire is próbált meghalni, nem sikerült neki.

Már ő is látta, hogy valamit tenni kell, de mozdulni sem tudott. Arra kért, menjek az ajtóhoz, nyissam ki, és hívjam a szomszéd nénit, hogy segítsen. Tettem, amit kért, rohantam az ajtóhoz, de nem nyílt, zárva volt. Ekkor még kicsi voltam, nem értem el a kulcsot, így üvöltözni kezdtem, hátha valaki meghall az ajtón keresztül. Sikerült, gyorsan eldaráltam a hívószavakat. Anya nem tud felkelni, rosszul van, hívják a mentőt. Akkor még nem volt mindenkinek vezetékes telefonja, végül a négyemeletes ház második szintjén lakó ovis csoporttársam anyukája hívta a mentőket.

A következő képem: berúgják az ajtónkat, és levisznek az ovistársamhoz, hogy ne legyek ott, amikor anyát elviszik. Hallottam tanakodni a felnőtteket, szólni kéne egy rokonnak, hogy ott vagyok egyedül, jöjjenek értem. Kérdezték tőlem, tudom-e valakinek a telefonszámát. Azt tudtam, hogy a mamámnak van egy piros telefonja, de a számot nem.

Közben anyát elvitték a mentők, a szomszéd Böbe néni pedig megtalálta a búcsúlevelét, amiben leírta a nagymamám telefonszámát, hogy legyen kire bízni engem.

Ez volt az első, amikor azzal szembesültem, hogy anyám nem engem választott, hanem a halált, és nem érdekli, mi lesz velem. Tisztán emlékszem, hogy ezt később szóról-szóra a fejéhez is vágtam.

A nagymamámat reggeli piaci szertartása után érte a hír, és rögtön HÉV-re szállt. Ami azt illeti, többre is, mert ő Csepelen lakott. Déltájt megérkezett, hozott magával ennivalót, és sok erőt. Talán rá hasonlítok a legjobban, az erejét tekintve mindenképp. Nem ismertem nála erősebb nőt. Érkezése után rögtön nekiállt takarítani, de anyám nem volt eleresztve takarítóeszközökkel, úgyhogy a pedáns, tisztaságmániás nagymamám a takarítás közben végig a híres mondást idézte: „nem lehet szarból várat építeni”.

Minden csupa vér volt, a kanapé menthetetlenre szívta magát. Ahol véres lett, évekkel később is őrizte a foltokat és a szagot. És a megrázó emlékeimet. Utáltam azt a kanapét.

Miután a szomszéd nem tudott rám sokáig vigyázni, a nagymamára maradtam. Igyekeztem nem útban lenni, miközben egyszerre sírt és takarított. Elhozta nekem reggeli piacozása zsákmányát. Állítólag a kedvenceimet: friss tepertőt és Túró Rudit. Étvágyam persze nem volt, olyan bűzben senkinek sem lett volna.

Délután – saját felelősségére – hazajött anyám (nem is értem, hogy merülhetett fel ez a kórház részéről...). Leharcolt volt, fáradt és bűnbánó. De én csak a két kötést láttam a könyökhajlatában. Elmondta, mennyire bántja mindaz, ami történt, aztán kis idő múlva már a konyhában falatozott az én tepertőmből. Jó gyerek módjára odakucorodtam mellé, és én is ettem.

Néztem őt, és próbáltam a kimondatlan kérdéseimre választ találni a saját fejemben. Tanácstalan voltam. Egy gyerek, akinek az anyja öngyilkos akart lenni, miközben ő a másik szobában aludt. Ettől a gondolattól egy csapásra felnőttem.

Hogy a sokk, a szagok vagy az anyám iránt érzett undor miatt történt-e, nem tudom, de kis idő múlva a tepertő és Túró Rudi is visszaköszönt, én pedig úgy éreztem, mintha egy – a gyomromban lévő – óriási gombóctól szabadultam volna meg.

Azóta nem eszem tepertőt.

Jeles Tina

Folytatása következik.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Marjan Apostolovic