Kedd esti szerelmeink: sorozatsztárok, akikért egy ország volt oda a '80-as években

–

Nehéz elmagyarázni 2026-ban egy filmrajongó kamaszgyereknek, aki egyben darálja le újra és újra a kedvenc sorozatait, és olyan sűrűn cserélődnek az idoljai, hogy megjegyezni sem tudom a nevüket, hogy mit jelentett nekünk a '80-as években a kedd este, amikor egész lakótelepek kékes fényben derengtek, mert a hétfői adásszünet böjtje után egy egész ország tapadt a televíziók képernyőjére, és mindenki ugyanazt nézte: valamelyik kultikussá váló sorozat egy ötvenperces epizódját. Hogy aztán másnap a munkahelyeken, az iskolában, a piacokon, a banános stand irányába tartó végtelen sorokban, a panelházak liftjeiben arról beszélgessenek az emberek, mi történt a maláj tigrissel, Brinkmann professzorral vagy Surdával. Tényleg mindenki képben volt! 

Ezek a sorozatok nemcsak szórakoztatták az embereket, hanem hősöket is kínáltak számukra, (számunkra) egzotikus vagy nagyon is ismerős közegben létező, mégis eszményíthető figurákat. Nem, nem írok cikket arról, hogy Isaura felszabadítása miként vált nemzeti üggyé egy időben, megtették ezt már sokan előttem. Most inkább tekintsük át azt, milyen férfiideálokat kínált számunkra a Magyar Televízió akkoriban.          

„Ó kapitány, kapitányom!” – James Onedin, a kőszikla

A BBC-s Az Onedin családot már 1979-ben elkezdték nálunk vetíteni, de fontos szót ejteni róla, mert ez a sorozat szoktatott rá minket a műfajra. Nyolc évadot, 91 epizódot ért meg!

A főszereplő, James Onedin legfontosabb kellékei a vizet hasító vitorláshajó és a szürreálisan burjánzó barkó voltak. Ezzel a két fundamentummal nagyjából fel is vázoltam a karakter ellentmondásos személyiségét.

Mivel én addigra végérvényesen elköteleződtem az NDK partizán-indián: Gojko Mitić mellett, Onedin kapítánynak esélye sem volt nálam, de idősebb nőrokonaimra nagy hatással volt, úgy emlékszem.   

Milyen férfi volt James Onedin (Peter Gilmore)? Zord. Olyan, mint a kapitalizmus: ambiciózus és könyörtelen. Az érzelmeket háttérbe szorítja, ha üzletről van szó. Jelmondata valami olyasmi, hogy a világ azoké, akik elég kemények hozzá. Szűkszavú, ha érzésekről van szó, a sebezhetőséget gyengeségnek tekinti. Kapcsolataiban – különösen a nőkkel – gyakran hatalmaskodó, olykor igazságtalan. Időnként azonban felcsillantja a benne élő felelősségérzetet az embereiért, akik közé tartoznak szerinte a családtagjai is.

Onedin nem törekedett arra, hogy szeressék. És nem is szerettük. De a jéghegyek mindig izgatják az ember fantáziáját, legalábbis addig, amíg fel nem ül a Titanicra egyszer.

Fuck the system: Sandokan, a lázadó

A Maláj tigris című olasz sorozatot Magyarországon 1983 januárjában kezdte el sugározni a Magyar Televízió. A sorozat hőse, a zöldszemű, nagyhajú kalózvezér egy pillanat alatt rabul ejtette a vasfüggöny mögül kukucskáló, „egzotikumra” éhes magyar rajongókat. Különösen a nők voltak oda a szikh-brit származású dzsungelharcosért.

Amikor Budapestre jött, állítólag egy gyönyörű limuzin várta a közönségtalálkozó után, hogy felvigye a Várba, a szállodájába, ám az épületből végül a hátsó kijáraton át, egy kölcsönkért Trabantot szerezve kellett kimenekíteni a parkolóban őrjöngő emberek miatt.

De mi fogta meg az embereket ennyire Sandokanban?

Nem nehéz megfejteni: ő a lánglelkű, romantikus, lázadó férfi archetípusának megtestesítője. Szabad. Nem smúzol, nem alkalmazkodik, nem helyezkedik, hanem szembeszáll bárkivel, ha nem tetszik neki, amit művel. A '80-as években nem pusztán egzotikus kalandhős volt ő számunkra, hanem vágykép, és ellenpontja is azoknak a megalkuvó embereknek, akik bőséggel teremnek minden elnyomó rendszerben.

Sandokan kalózvezér, de nem rabló: lázadása a hatalom igazságtalanságára adott válasz. Emberei nem azért követik, mert félnek tőle, hanem mert hisznek benne, ahogyan mi is hittünk. Bónuszpont: Sandokan nem rejti el az érzéseit. Vállaltan szerelmes, elkötelezett és szenvedélyes, nem kell hozzá értelmezőszótár vagy terápia.

Karizmája körbelengte a színészt, Kabir Bedit is. Nyugat-Európában is hisztérikusan imádták, nemcsak nálunk, ahogy arról már esett szó korábban. Indiában a mai napig óriási sztár. Mumbaiban él, végigfilmezte az életét, de több amerikai sorozatban, például a Magnumban is játszott epizódszerepeket. Dúsgazdag, a pénzét az indiai filmiparba fekteti, és elszánt békeharcos, akárcsak az apukája anno. (Ma nyolcvan éves, isten éltesse!)

A doktorbácsis össznépi kink

Kórházsorozatból volt és van jónéhány, de most koncentráljunk a prototípusokra az őskorban. A Jaroslav Dudek által rendezett Kórház a város szélén című csehszlovák sorozatot 1982–83 között adta le a Magyar Televízió, de még a 90-es és a 2000-es évekbeli ismétlésekkor is óriási népszerűségnek örvendett a széria.

Ebből a sorozatból nehéz lenne kiemelni olyan szereplőt, aki szexszimbólummá vált vagy válhatott volna, bár a magyarul jól beszélő, kisgarami születésű Sova doktor – Ladislav Chudík utóbb bizonyára sok háziasszonyt levett a lábáról a lecsójával.

De a viccet félretéve, vizsgáljuk meg azt, mitől kattanunk rá annyira a kórháztörténetek orvosaira, milyen férfiakat testesítenek meg ők számunkra? Természetesen azokat, akikben minden körülmények között megbízhatunk. Mert van eszük, szívük, empátiájuk, tudásuk.

Igaz, nem lobog a szélben a hajuk, mint Sandokáné a hajó kormánya mögött, és a tigrissel szemben sem lenne esélyük (legfeljebb altatólövedékkel), mégis hősök, mert életeket mentenek és az általuk vezetett intézményekben biztosan nem száll por a zsírfoltra, és a vakolat sem hullik a betegek fejére a kórteremben, erre személyük a garancia. Van mi után vágyakozni tehát mégiscsak.

Apa, fia és szexi klinika

A németek elirigyelték a csehszlovák sikersorozatot, és elkészítették a maguk verzióját, a Die Schwarzwaldkliniket, magyarul a Klinikát, ami nálunk 1987-ben került képernyőre. Na, ebben a szériában már minden korosztály talált magának olyan szereplőt, akire rákattanhatott. Idősebb és ifjabb Brinkmannra gondolok természetesen, utóbbi keresztnevére szerintem ma is mindenki emlékszik, aki akkor már tévét nézett, úgy hívták: Udo. (Tudom, hogy tudod, ha te nem, akkor anyád.) Igaz, a magyar nézők valószínűleg a nyugati klinikai környezetre gerjedtek elsősorban, és a merőben szokatlan (problémás) orvos-beteg viszonyra, de kétségtelen, hogy a sármos Klausjürgen Wussow és a zabolázhatatlan Sascha Hehn is megmozgathatták azért a fantáziát.

(Rossz hírem van, a cuki professzor, akire orvosi diploma híján is rábíztuk volna a gyógykezelésünket, a magánéletben elég rosszul bánt a nőkkel – és a nők is vele, ahogy erről már korábban írtam.)

És a mi kedvenc orvosunk: dr. Mágenheim Ádám

Nehogymár elfelejtkezzünk róla! A Kulka János alakította mentőorvos a Szomszédokban olyan férfiképet vázolt fel nekünk a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján, amely elég ritka volt ahhoz, hogy vágyakozzunk utána: az érzelmeit nyíltan felvállaló, gyengéd, kompetens, gondoskodó férfiét. Csoda szexi volt benne az is, hogy „jön, lát, győz, fut”… bocsánat az egy másik mese, szóval nem egy rendelőben találkoztunk vele, hanem krízishelyzetekben, amelyekben gyors döntésekre, felelősségvállalásra és emberismeretre volt szükség. A férfiasság esetében nem státuszból vagy hatalomból fakadt, hanem helytállásból.

Mágenheimünk nem kakaskodott, nem demonstrálta az erőt, hanem erős volt. És kedves. Nem hallgatag, citromba harapott tekintélyfigura, mint szegény Onedin (mindig vele példálózom, bocsánat), nem érzelmileg elérhetetlen családfő. Beszélt! És kérdezett is. Ez különösen meglepő volt egy olyan korszakban, amelyben az elvárt férfiszerep hagyományosan együtt járt a szűkszavúsággal, a keménységgel és az érzelmi kontrollal. Ilyen értelemben ő inkább volt egy úr az űrből, mint úr a házban.

A szomorú pap és a még szomorúbb sógun

No de hagyjuk el a jó doktorokat, és kanyarodjunk rá azokra a férfiakra, akiket mi szeretnénk megmenteni. Ha hagynák. És ha nem lennének tiltott gyümölcsök számunkra.

Az archetípust úgy hívják: Ralph atya. Ugye-ugye!? A Tövismadarak című sorozat Magyarországon 1984-ben került először képernyőre.

Az igéző tekintetű Richard Chamberlain alakította pap tiltott szerelme kapcsán egy ország zokogta ki magából meg nem élt vagy hamvába holt románcainak bánatát. A Sandokan monszunromantikája és a Kórház a város szélén szocialista realizmusa után kaptunk egy könnyfakasztó melodrámát négy részben.

Pár év múlva Ralph atya reinkarnálódott egy Japánba sodródott hajóskapitány képében. A sógun John Blackthorne-jának is megvolt a maga Meggie-je azaz Marikója, akivel nem lehetnek egymáséi, a szívünk pedig ismét megszakadt, de már edzettebbek voltunk.

És a kakukktojás: Surda

Ljubisa Samardzic színészre nálunk mindenki (már aki élt akkoriban) csak Surdaként emlékezik a Forró szél című jugoszláv sorozatból, pedig amúgy rengeteg filmben játszott. A nagyanyjánál és a Firga nevű bácsikájánál csövező borbély, a folyton a vérnyomásával küzdő, Görögországról álmodozó szerb Mekk Elek történetén könnyesre nevették magukat a nézők, és persze minden „lúzersége”, rendszert kijátszó ügyeskedése, hatalomnak való kiszolgáltatottsága elemien ismerős volt számukra. Surdába nem beleszerettek az emberek, Surdában magukra ismertek. Vagy a férjükre.

Kurucz Adrienn