–

Néha megkörnyékez egy érzés, hogy túl messzire kerültem onnan, ahonnan elindultam. Nem úgy, hogy ne találnék oda vissza az utcaneveket olvasva vagy a Google Maps kék vonalát követve. Ez nem eltévedés, nem tévedés, hanem egyszerűen csak hely- és helyzetismereti megállapítás. 

És bár talán úgy hangzik, mintha útbaigazítást kérnék, valójában tudom, hogy jó helyen vagyok. Mégis van benne egyfajta csendes szenvedés. Nem az a fajta, ami átveszi az életöröm helyét, hanem az, ami – ha nem fókuszálok rá –, szinte észrevétlenül fut mellette. Ha figyelek rá, akkor viszont könnyen rám telepszik. És néha hagyom. 

Időről időre szemügyre veszem, honnan jöttem, mi mindenen át. Talán azért, hogy megnézzem, mi dolgom vele. Talán mert valahol még mindig szeretem a drámát.

Az is lehet, hogy azért, mert feladatom táplálni. De az is lehet, hogy egyszerűen csak függőségeim egyike. Még akkor is, ha pontosan tudom, hogy – ha lehetséges is volna – hiába mennék vissza. 

Mert az, ahogyan volt, és ahogyan én voltam ott, benne, megszűnt. Nem halt meg, csak nincs.

Vannak pillanatok, amikor ez az érzés egészen váratlanul tör rám. Egy reggeli fényben, ami túl ismerős szögből esik a falra. Egy dal első taktusánál, amit nem én választottam, csak szólt valahol. Egy illatban, ami valahogy nem a jelenhez tartozik.

Ilyenkor nem nosztalgiát érzek, inkább valamiféle gyengéd idegenséget. Mintha egy régi életem emléke bukkanna fel. Mint egy ruhadarab, ami még megvan, de ha felvenném, furcsán állna rajtam. Már nem vagyok kompatibilis azzal az élettel, amit egykor éltem, de a még mindig ott lévő énem néha emlékeztet rá, hogy ő volt az eredőm. 

Én pedig emlékeztetem őt: rendben van, hogy eltávolodtunk. Hiszen nemcsak én kerültem messze onnan, hanem minden és mindenki más is. Az idő mindent átrendezett, és ő maga is átalakult. Másképpen telik, múlik, és marad. Gyerekként az idő valahogy nem lineáris volt, hanem tágas. Voltak kötelességek, de napoknak nyomatéka volt, nem terhe.

Amikor reggelente baktattam az iskola felé, és átvágtam a kerteken, hogy ne késsek olyan sokat, a zsebemben a lila walkmanemmel. A reggeli, hideg, nedves fű a tornacipőm orrára kenődött. Éreztem az orromon a sálamba szuszogott meleget. És bár még be sem értem, alig vártam a nagyszünetet, hogy vehessek egy melegszendvicset a sulibüfében. 

Az első harapás előtti pillanat illatát. Ami nemcsak kissé odaégett pirított kenyérből, olvadt, nyúlós, sárga sajtból, és vizezett kecsapból állt, hanem abból a naivitásból is, hogy a világ rendben van, vagy ha nem, akkor a nap végére rendbejön.

A jelen nem volt szűk keresztmetszet két aggodalom között, hanem önálló tér. Most a jelen gyakran csak átjáró.

Valahol mindig máshol van a figyelmem: egy múltbeli mondaton, egy jövőbeli forgatókönyvön, vagy azon, hogy koncentráljak a jelenre. Nem magán a jelenen. Régen minden végállomásnak tűnt – ma minden megállónak. Régen mindig azt vártam: mikor megyünk már tovább, ma meg azt: mikor érkezünk meg oda, ahol sokáig maradhatunk. 

A megérkezések ideiglenesek, mert tudom, hogy mindjárt megyek tovább – de hova is? És jó lesz ott nekem? És ha nem, akkor mi lesz?

Mikor vált a jövő lehetőségből kockázattá? Hol veszítettem el azt a könnyedséget, amit nem becsültem meg? Nem keresek bűnbakot, sem másban, sem magamban, ám válaszokat örömmel fogadok, másoktól, és önmagamtól. 

De azt hiszem, tudom mi történt. Minden döntés, minden történés kicsit formált rajtam, még akkor is, ha semmiségnek tűnik. Egészen addig, míg a sok kis alakulás egy visszafordíthatatlan változássá ért meg. Az egyéni döntések, történések súlya már nem osztható szét, így nem hárítható tovább. Így aztán megszületik a konklúzió, hogy a világ törékeny. 

A „többemberes” babák igényei nagyok, a szüleik mégis gyakran magukra maradnak

WMN Life – 2026. január 5. – TF

Hogy emberek eltűnnek, kapcsolatok megszakadnak, országok szétesnek, testek elfáradnak. Megtanuljuk kimondani, hogy „ez van”, de közben belül hevesen tiltakozunk, vagy lemondóan továbblépünk. És mintha az idő előrehaladtával nemcsak növekednénk, hanem a növekedés mentén töredeznénk, finom repedések mentén. 

Ez megtanít óvatosnak lenni, de közben elvesz valamit abból a vakmerő bizalomból, amivel egykor nekiálltam a növekedésnek. Gyávábban döntök, mert nem tudom, milyen fájdalmat okoz majd a döntésem. Régen, ha valami fájt, az azonnali volt. Most a fájdalom késleltetett. Raktározódik, átalakul, más formában, más helyen tér vissza. 

A gyógyulás pedig sosem teljes – minden seb heget hagy, emlékeztetőül. A test is, másképp fáj, másképp fárad, másképp kér pihenést, mint régen. Gyerekként a testem eszköz volt, amivel rohanni, ugrani lehetett, elesni és felállni, gondolkodás nélkül. Most társ, akire szükséges figyelni, akivel egyeztetni kell. Aki hamarabb érkezett meg a jelenbe, mint én. 

Előbb tanulta meg, hogy nem lehet mindent büntetlenül – de nem haragszom rá ezért, sőt, hálás vagyok érte. Tudatosítja bennem, ha kell finoman, ha kell, határozottan, hogy bár az emlékeim mentén visszavágynék, ma már máshol van dolgom. Hogy felnőttként már nemcsak történik velem a változás, hanem hordozom is azt. 

Milyen korlátozott, és kiszolgáltatott helyzet gyereknek lenni, és mégis, valahogy a legszabadabb. Milyen mérhetetlen szabadságot jelent felnőttnek lenni, mégis, a kiszolgáltatottság érzése sokkal nehezebb, mint gyerekkorban. A kicsik védtelenebbek, mint a nagyok, mégis bátrabbak. A nagyok erősebbek, mint a kicsik, mégis gyengébbek. 

Paradoxonok és párhuzamok futnak át az agyamon, és sírni, vagy nevetni kezdek. Nem is tudom pontosan, mire reagálok, de valami megmozdul bennem, amit nem tudok helyre tenni, mert nincs helye. Nem egy konkrét dolog hiányzik, hanem egy állapot. Így hát kapaszkodom az ezerszer elismételt családi történetekbe, kifakult fényképekbe.

Dalokba, amiket úgy ismerek, hogy azt is tudom mikor vesz levegőt az énekes. Nem azért mert „régen minden jobb volt”, hanem mert stabilabb volt az otthonosság érzése önmagamban. Az igazi baj pedig az, hogy nem beszélünk erről. Elvárjuk magunktól, hogy poroljuk le a lelkünket, és menjünk tovább. Pedig a jellem erejéhez a gyengeség is hozzátartozik. 

Azokért a barátokért vagyok a leghálásabb, akikkel nem tettetünk egymás mellett, és ki merjük mondani egymás előtt, egymásnak, magunknak: néha mindannyian elveszettnek érezzük magunkat, magunkban. Van valami mélyen megnyugtató abban, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Hogy ez a fajta hiányérzet igenis lehet a teljesség része. 

Így aztán nem is az a feladat, hogy visszataláljunk oda, ahonnan elindultunk, hanem hogy megengedjük magunknak a gyászt azért, amit már nem lehet visszahozni. Hogy továbblépve megtanuljuk magunkkal vinni azt, akik akkor voltunk. Nem másolni, vagy konzerválni. Hanem emlékezni rá úgy, mint egyfajta belső iránytűre. 

Tanúja lenni annak, hogy az emberek egyszerre sérültek, túlélők, és felelősek mindkettőért, a múltjuk pedig nem mentség, de mindenképpen kontextus. Sokan elfelejtik, hogy iránytűvel tájékozódva nemcsak azt nézzük, merre menjünk, hanem azt is, hogy merről jöttünk. És talán ez az egyik legélesebb határ a régi és a mostani énem között. 

Bevallom, néha irigylem a gyereket, aki voltam – még akkor is, ha tudom: ha találkozott volna velem akkoriban, ő meg engem irigyelne. Nem cserélnék helyet vele. Csak szeretném megőrizni magamban azt a részt – belőle –, aki megingathatatlan bizonyossággal hitt a folytonosságban, az idők végezetéig, és azon túl. Ő vajon mit szeretne megtartani belőlem? 

Steiner Kristóf

A kiemelt kép forrása: Lengyel Zsombor