Rezek Bori: Idén igazi karácsonyom lesz!

–

A klímakutatók évek óta figyelmeztetnek minket arra, hogy egyes évszakok hamarosan eltűnhetnek. A fogyasztói kultúra pedig szépen igazodik is ehhez. Amint a kora ősz utolsó melegebb napsugarai a horizont alá buknak, a bevásárlóközpontok azonnal repeatre rakják a Wham! Last Christmas című dalát, minden emeleten felállítanak három felcicomázott műfenyőt, és ha akarjuk, ha nem, elkezdenek felkészíteni minket a „közelgő” ünnepekre. Biztosan sokan vannak, akiknek az októberi karácsonyfa látványa reményt ad, hogy hamarosan itt az év vége, és együtt lehetnek a családjukkal. Sokakban viszont a jóleső várakozás helyett csak egy három hónaposra nyújtott, végtelennek tűnő stresszt eredményez – és nem csak a mindannyiunkat egyszerre nyomasztó kinek mit vigyek? problémakör miatt.

Három hónap szorongás

Nem csupán a plázák álságos meghittsége zavart engem is ebben az időszakban, hanem az is, hogy ennyi időn keresztül kellett feszengenem azon, hogy az év legszentebb, legharmonikusabb, legtökéletesebbnek ígért időszaka nekem szinte sosem alakult úgy, ahogy nekem komfortos lett volna. Ezekben a napokban olyan emberekkel kellett találkoznom – velük időt töltenem és őket megajándékoznom – akiket az év nagy részében alig látok. Nem is teljesen véletlenül.

A „stressmas”-nak nevezett érzelmi hullámvasút heteken, hónapokon át tartott, míg maga az esemény valójában 2–3 nap alatt lezajlott. Bizonyos években meglepődve vettem észre utólag, hogy bár minimális élvezeti érték mellett, de legalább viszonylag fájdalommentesre sikerültek a családi találkozók. A rosszabb években viszont vagy belőlem tört ki az addigra felgyülemlett feszültség, vagy tényleg bekövetkezett valami számomra vállalhatatlan esemény és veszekedés, amitől januárig bosszankodtam.

Pontosan tudom, hogy minden családban vannak visszatérő vagy örökre a szőnyeg alá söpört konfliktusok. A generációs különbségekből adódó kommunikációs és világnézeti különbségek, a terhelt szülő–gyerek kapcsolatok vagy az ünnepekhez társított túlzó elvárások miatti viták sokaknál robbannak ki ilyenkor. A kérdés csak az, hogy mit tudunk velük kezdeni:

képesek vagyunk elfogadni, hogy bizonyos kapcsolatokon nem tudunk változtatni, vagy belátjuk, hogy legalábbis nem ezek a helyzetek a legalkalmasabbak arra, hogy egyáltalán kísérletet tegyünk erre?

Családi nosztalgiával vegyített bűnbakkeresés

A nagyszüleimnél tartott családi karácsonyok általában a nagypapám és idős testvérei régi-régi emlékeinek felidézéséről szóltak. A családi legendárium részei voltak a közös csínytevések a Dunakanyarban, néhány rosszul öregedő sztori arról, hogy a család macskáinak mit kellett öt gyerek mellett kiállnia, és szinte mindig szóba jött dédapám politikai okokból való megmérgezése és a megmaradt család otthonukból való száműzése is. Ezek persze hol vicces, hol tanulságos, hol felfoghatatlanul szomorú történetek, amiket ezerszer hallottam. Csakhogy kivétel nélkül olyan emberek mesélték ezeket, akik a múlt felidézésén túl soha nem voltak képesek továbbgondolni ezeket az életeseményeket, és dolgozni az ezekből szerzett traumáikon. Így csak súlyos kövekként görögtek előre generációról generációra, én viszont a magam módján már hamar jeleztem, hogy ezt a fajta családi örökséget nem szeretném továbbvinni magamban. 

A szépen megterített asztal és a madárkás Herendi porcelán felett újra és újra előjött a soha nem múló gyász és fájdalom – csak sajnos általában kisvártatva megérkezett a bűnbakkeresés és a különböző embercsoportok politikai, vallási, etnikai alapokon nyugvó hibáztatása is.

Zsidózás, cigányozás, büdöskommunistázás a húsleves felett.

Innentől kezdve viszont már egyáltalán nem tudtam együttérezni vagy kapcsolódni a saját nagyapámhoz és az asztalnál gyalázkodó rokonaimhoz, és gyerekként pláne nehezen tudtam a számomra kötelezőként előírt hittanórákon hallott felebaráti szeretettel összeegyeztetni mindazt, ami körülöttem történik. A bennem gomolygó érzésekben pedig nem volt semmi ünnepi vagy emelkedett, ahogy a beszélgetések további részeiben sem.

Minden évben elgyászoltam egy olyan családot, amivel azonosulni tudok, amiben a személyes véleményem vállalható, a termékeny vita egymás között megengedett, és nem szorul ökölbe a kezem bizonyos mondatok hallatán.

Egy új család születéséhez új hagyományok is dukálnak

Két éve viszont minden megváltozott, amikor megszületett a kislányom. Eldöntöttem, hogy a karácsony többé nem szólhat arról, hogy előre lefolytatom a lehetséges veszekedéseket. Nem léphetek ki szenteste a lakásból úgy, mint aki harcba indul, és felnőttként nem rugdoshatom az asztal alatt többé az apám bokáját, hogy induljunk már. Karácsonykor a családi békénél csak egy dolog lehet még fontosabb: a saját belső békénk.

A legfontosabb kérdés az volt, hogy kikkel van valódi, bensőséges kapcsolatom, kikkel törődünk az év minden napján egymással. És kik azok, akikkel elég, ha csak a kötelező sátoros ünnepeken találkozom. Vagy: kikkel látom jobbnak, ha még nagyobb távolságból követjük csak egymás életét. Arra jutottam, hogy az ünnepeinket nem áldozhatjuk be azért, hogy mások hagyományainak, elvárásainak és szokásainak eleget tegyünk. De tisztában kell lennünk azzal is, hogy ezek a szakítások és hátrébb lépések okozhatnak sebeket azokban is, akiket nem akartunk megbántani. 

Az én esetemben egyetlen félelmem volt csupán: vajon mit fog mondani az imádott nagymamám, ha közlöm vele, hogy többé nem megyek át hozzájuk karácsonykor? Elvárhatom tőle, hogy pont ilyenkor szakadjon ketté a nagyapám és a köztem kialakult légüres térben?

Én is újratermelem az egész életen át tartó, haragból táplálkozó generációs köveket, amiket utánam majd a gyerekem fog maga előtt görgetni?

Életem egyik legnehezebb felismerése volt, hogy nem tehetek mást, mint hogy megbocsátok a nagyapámnak, aki világ életében csak a feltételekhez kötött szeretetre volt képes – talán ő maga sem ismert másfajta kötődést. Felnőttként fel kell ismernem, hogy minden sérelem és bántás – a szexista beszólásoktól a személyemre tett epés megjegyzésekig – csakis őróla szólnak. Ettől viszont még nem feladatom a saját sérülékenységemet és az ünnepeimet ezeknek kitenni.

Örökre hálás leszek a nagymamámnak, amiért némi fájdalommal a hangjában, de a legmélyebb megértéssel fogadta el, hogy a saját családom megteremtésével anyaként újradefiniálhatom, hogy mit jelent számomra a karácsony, a család, és hogyan szeretném a gyerekemet felnevelni.

Ebben az újragondolt helyzetben idén már ő jön hozzánk, végre én ugrálhatom körül őt, ahogy ő tette velem egész gyerekkoromban, és egymás között végre felszabadultan beszélgethetünk bármiről. Bár nagyapámmal hosszú évek óta nem tudunk valódi párbeszédet folytatni, valami halvány kis reménysugár támadt bennem vele kapcsolatban.

Talán ennyi idő után megértette, hogy amit ő féltésnek és iránymutatásnak szánt, az nekem egészen mást jelentett – azt már sajnos nem várom tőle, hogy ezt nekem is bevallja.

Talán a gyerekemen keresztül nem csak a dühöt és a sértettséget látja bennem, hanem azt is, hogyan váltam önazonossá, magabiztossá és kiegyensúlyozottabbá a saját döntéseim által.

Talán tartozom neki is azzal, hogy ha a karácsonyt nem is töltöm vele, az év többi részében megengedem, hogy részt vegyen a dédunokája életében, és így az enyémben is. De mindezt csakis új határokkal, új keretekkel.

Talán ezáltal egy új esélyt kaphat, hogy élete utolsó éveiben valakit önmagáért szerethessen.

Az idei advent az első, amikor minden vasárnap úgy gyújtom meg a gyertyát, hogy alig várom, hogy eljöjjön az újrakeretezett karácsony. Ha minden jól megy, idén teljesen kifordulok magamból, és nekiállok mézeskalácsot sütni. 

Rezek Bori