–

„»Annyira vágytam a gyerekemre, mégsem tudok örülni neki«, »szeretem, de akkora teher nekem«, »mindig ezt akartam, de a hétköznapokban annyira elborít, hogy alig kapok levegőt«” – sorolja Fazakas Pálma szociálpolitikus, mentálhigiénés szakember, az EMMA Vonal és Műhelyek szakmai vezetője azokat a mondatokat, amelyeket a hozzájuk telefonálóktól rendszeresen hallanak. Az EMMA Egyesülettel tíz éve működtetnek anonim, ingyenesen elérhető információs- és lelkisegély-vonalat szülés előtt és után álló nők számára, az anyaság bármely szakaszában. A hívásokat képzett önkéntesek fogadják, akik maguk is anyák, és sorstársi segítséget nyújtanak (erről alább bővebben). 

„Én is átéltem hasonlót, mint amit többektől hallok” – folytatja Sárdi Annamária dúla, szociológus, a Vonal operatív vezetője. – „Hogy nőként milyen nehezen engedheted meg magadnak azt, hogy rosszul legyél, hiszen az egész családi rendszer rajtad keresztül van összehuzalozva.

Elkezd rád dőlni a vár, de valójában neked kéne megtartanod. Ezért úgy döntesz, inkább összegyűjtöd a maradék belső erődet, hogy a gyerekednek, a párodnak, az idős szüleidnek jó legyen, de akkor megint lekerül rólad a fókusz, és ahelyett, hogy feljebb lépnél, valójában még mélyebbre kerülsz.”

A szülői kiégés egy folyamat

Belga kutatók szerint a szülői kiégés – amely nagyobb számban, de nem kizárólag nőket érint – első szakasza az érzelmi kimerültség, amikor az illető állandóan fáradt, a hangulata már ébredéskor ólmos, nehéz, úgy érzi, egyszerűen elérkezett a teljesítőképessége határához. Ez átcsaphat a második szakaszba, ami az érzelmi eltávolodás, a deperszonalizáció, az elszemélytelenedés. Ilyenkor az anya (ritkábban az apa) szinte gépiesen teszi a dolgát, ellátja a gyerekét, de kevésbé vonja be őt a mindennapi életébe, a kapcsolatuk a gyerek alapvető szükségleteinek kielégítésére szorítkozik.

A harmadik szakasz akkor jön el, amikor valaki már úgy érzi, teljes kudarcot vallott a szülői szerepében, nem leli örömét a gyerekében, felmerül benne, hogy megbánta a gyerekvállalást, és tartósan menekülne a helyzetből – fizikailag, elhagyva a családot; alkohol és szerek után nyúlva, önmagát tompítva; vagy végzetes módon, öngyilkossággal. 

Fontos, hogy minél korábban felismerjük a bajt, és kerüljük az önmarcangolást vagy mások hibáztatását.

„Szokták kérdezni nőktől, hogy minek szültél, ha ennyire szar? A kettő nem zárja ki egymást!”

– hangsúlyozza Fazakas Pálma, aki szerint lényeges, hogy lássuk: az anyai kiégés (az egyesület nőkkel foglalkozik) nem az egyén hibája, hanem egy összetett társadalmi probléma, ami rajta csapódik le. 

A szülői kiégés, amely jelenleg nem szerepel önálló kategóriaként a diagnosztikai kézikönyvekben (DSM, BNO), persze korábban is létezett, ma viszont szerencsére egyre többet és nyíltabban beszélünk róla. De mennyi empirikus adatunk van, amiből kiindulhatunk?

Idehaza eddig egyetlen vizsgálat készült

Pár hónapja magyar kutatók publikáltak egy szakirodalmi áttekintő elemzést a Healthcare folyóiratban, amelyben a 2010 óta megjelent, szülői kiégéssel kapcsolatos, összesen 47 tanulmány eredményeit összesítik. A publikáció első szerzője Bogdán Patrik, a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának doktorandusza, aki fő végzettségét tekintve kiterjesztett hatáskörű ápoló. „Mivel nem vagyok pszichológus, a célom az volt, hogy átnézzem, a tudomány jelenlegi állása szerint mit lehet tudni a szülői kiégésről, és ezzel mankót nyújtsak a gyakorlati szakembereknek, érintetteknek. Bár a területen sok a feltáró jellegű kutatás, tehát bizonyos értelemben még mindig csak a felszínt kapargatjuk, vannak olyan elérhető információk, amelyekre érdemes figyelmet fordítani.”

Bogdán Patrik maga is meglepődött, hogy utánaolvasva a témának, mindössze egyetlen tanulmányt talált magyar szerzőktől. Valójában ez is adta neki az ötletet, hogy mélyebben kezdjen el kutakodni a területen.