„Eszembe jutott, de soha nem tenném meg” – Ez a bizarr, betörő gondolataid háttere

–

A fenti jelenet kapcsán többféle érzelem is aktiválódhat az olvasóban. És noha elsőre ijesztő lehet a felismerés, hogy valaki melletted épp ilyesmin gondolkozik, nagyon is általános jelenségről van szó. A társadalom 80-90 százaléka találkozik időnként intruzív gondolatokkal, ám ezek legyenek bármilyen bizarrak is, végső soron nem vezetnek valódi cselekvéshez. Csak, hogy még tovább borzoljam a kedélyeket, hadd idézzek fel néhányat, amit a közvetlen környezetemben hallottam – hátha valamelyik nektek is ismerős lesz. 

Nemrég egy (mentálisan teljesen stabil) barátom arról számolt be, hogy vezetés közben rendszeresen eszébe jut, hogy ha csak egy centit jobbra húzná a kormányt, frontális karambolt okozhatna. Egy másik elmesélte, hogy mikor a szeretett nagyapjával együtt élezték a késeket, arra gondolt, hogy egy mozdulattal le is szúrhatná az öreget. Egy másik ismerősömnek a várva várt és imádott kisfiával vannak ilyen gondolatai. Az állatkertben sétálva például elképzelte, milyen lenne a krokodilok közé dobni a kicsit. De olyan embert is ismerek, aki azért nem akart kinézni a 10. emeleti teraszról, mert minden alkalommal „kedve támadt leugrani” – annak ellenére, hogy sosem voltak öngyilkossági késztetései. Mind pszichopata gyilkosok lennének, vagy szuicid veszélyben álló depressziósok? Nem. 

Nem minden gondolatra van ráhatásunk – és ez rendben van

Az intruzív gondolatok – más néven betolakodó gondolatok – jelenségét már Sigmund Freud is felismerte a pszichoanalízis korai időszakában, és az obszesszív-kompulzív zavar kategóriájába (magyarán mondva a kényszerbetegség kategóriájába) sorolta őket a 19. században. Nem sokkal később két viselkedésterapeuta, Aaron T. Beck és Stanley Rachman kiléptették a patológiás keretből a jelenséget, mondván: minden ember találkozik ilyen gondolatokkal, ezek teljesen természetesek, és önmagukban nem jelentenek betegséget. (Nyilván az „önmagában” szónak itt fontos jelentősége van, de erről majd később.) 

A téma egyik hazai szakértője, dr. Csigó Katalin így magyarázza el ezt:

„A gondolkodás áramlásának természetes része, hogy időnként betörnek a tudatunkba olyan gondolatok, amik felett nincs kontrollunk.

Sőt, valójában csak a gondolataink 80-85 százalékára van valódi ráhatásunk, a fennmaradó rész pedig az álmodozásé, a vágyaké, a betörő emlékképeké, vagy a hirtelen felmerülő, furcsa gondolatoké”

– mondja el. És noha az utóbbiak egy része lehet bizarr, félelmetes vagy ijesztő, normális esetben ugyanúgy továbbsiklanak, mint bármely más gondolatfoszlány.

Gyilkosság, perverzió, erőszak

Rachman megfigyelései alapján a betörő gondolatok négy fő kategóriába csoportosíthatók. A leggyakoribb (amire feljebb én is hoztam példákat) az agresszió, amikor a gondolat saját magunk, vagy valaki más testi épségének veszélyeztetésére irányul – ez gyakran magában foglalja fegyverek, kések használatát is.

Szintén nagyon gyakoriak a szexuális intruzív gondolatok. Ezek jellemzője, hogy tabunak számító és gyakran undort kiváltó képeket dobnak elénk – például rokonokra irányulókat –, és nem meglepő módon ez a kategória vonja maga után a legnagyobb fokú szégyenérzetet is.

Rachman harmadik kategóriája a morális vagy vallási képeké, amikor az a kérdés ötlik újra és újra az agyunkba, hogy bűnt követtünk-e el, morálisan elfogadhatók vagyunk-e, a negyedik pedig talán a legéletszerűbb, és a legtöbb embernek ismerős: ezek az egészséggel és halállal kapcsolatos betörő gondolatok, mint például a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film elején, amikor a főhős elképzeli, hogy milyen lenne, ha különböző nyilvános tereken egyszer csak összeesne és meghalna. 

Azt, hogy pontosan miből táplálkoznak ezek a gondolatok, nehéz körbehatárolni, de dr. Csigó Katalin szerint sok dolog állhat a hátterükben.

Ilyenek például a megoldatlan vagy kellemetlen eseményekről maradt emlékeink, amiben bántalom vagy méltatlanság ért bennünket, de lehet tudattalan téma is, ami felhívja a figyelmünket egy fantáziára, vágyra, félelemre.

Érdekesség viszont, hogy akár valós az emlék, akár a fantázia szüleménye, az agy mindegyiket fenyegetőnek, zavarba ejtőnek, kényelmetlennek éli meg. Az érzelmi regulációért felelős agyi rész, az amygdala ugyanis nem tesz különbséget emlék és elképzelés között, és hasonló fizikai tüneteket idéz elő.

Oké, de honnan tudjuk, ha tényleg megőrültünk?

Persze megnyugtató a tény, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel a gondolatokkal, mégis, óhatatlanul felmerül a kérdés, hol válik el egymástól a bekúszó gondolat és a valós szándék, mi az a bizonyos erő, ami rálép a kis fékpedálunkra a gondolatok megjelenésekor.

Mint dr. Csigó Katalintól megtudom, az esetek nagy részében nem a valódi bűnelkövetéstől kell félni, sokkal inkább a kényszergondolatok, adott esetben kényszerbetegség kialakulásától. Az intruzív gondolatok hátterében ugyanis nagyon ritkán áll antiszociális személyiségzavar vagy pszichopátia – sokkal inkább szorongás, rumináció és túlelemzés jellemző az érintettekre.

„Egy betörő, abszurd gondolat esetén az a normális reakció, ha meghökkenünk, esetleg felnevetünk, de aztán haladunk tovább és hagyjuk a gondolatot is továbbáramlani. A gond akkor kezdődik, ha félni kezdünk attól, hogy megvalósul az intruzív gondolat, és kialakítunk egyfajta belső kontrollt annak elnyomására” 

– mondja a szakember, aki szerint ez sokszor egyenes út a kényszergondolatokhoz, és akár a kényszerbetegséghez is, amire társadalmi szinten egyre nagyobb hajlamunk van. 

 „A személyiségünk természetes része, hogy az alapimpulzusaink fel-fel törnek, legyen szó az agresszióról vagy a szexualitásról. Azonban ez nem egyenlő azzal, hogy az adott gondolatot véghez is fogjuk vinni. Ha ez a kettő összecsúszik, kényszeres állapotról beszélünk, hiszen a beteg félni fog, hogy elkövet valami rosszat, és óvintézkedéseket kezd tenni, hogy kipucolja a gondolatai közül az oda nem illőket – ami persze nem lehetséges” – mondja dr. Csigó Katalin, és egyben hozzáteszi: sok ember számára nehéz elfogadni, hogy a gondolatok nem kontrollálhatók, ám ezzel muszáj megbirkóznunk, hisz nem lehet mindenre ráhatásunk. És, ha már itt tartunk, akár hasznot is kovácsolhatunk ebből az állapotból. Ha ijedtség és viszolygás helyett ilyenkor inkább hátrébb lépünk egyet, és kíváncsian megfigyeljük a felmerülő képeket (azok minden abszurditásával együtt), az fejlesztheti az önismeretünket.

„Ha abból indulunk ki,

amit feljebb említettem, hogy az intruzív gondolatok régi emlékekből és fantáziákból állnak össze, érdemes megvizsgálni, mit akarnak nekünk üzenni. Nyilván nem kell őket szó szerint érteni, de egy-egy késztetés, vágy, ötlet beszédes lehet, és rámutathat akár az elakadásainkra is.”

Takács Dalma