–

Fiala Borcsa/WMN: Miért most érezted elérkezettnek az időt, hogy megírd az önéletrajzodat?

Polgár Zsuzsa: Két oka is van. Egyrészt motiválni szeretném a hazai fiatalokat, hogy az én példámat látva felbátorodjanak, és valóra váltsák az álmaikat. Illetve hogy lássák, az mivel jár. Meg kell találni azt a tevékenységet, amit az ember szenvedélyesen tud csinálni, ezért sokat kell dolgozni, és nem szabad elfelejteni: az út mindig göröngyös. Ne várja senki, hogy a sikerek az ölébe hullanak majd. És a pofonok után is talpra kell állni.

A könyvírás maga pedig azzal kezdődött, hogy kijött a Vezércsel című sorozat, aminek kapcsán nagyon sokan megkerestek, hogy rólam szól-e a történet. Részben szólhatna, hiszen egy kislány a főhőse, aki betör a férfiak sakkvilágába és ott sikeres lesz. De persze sok különbség is van a sorozat és az én életem között. Ezzel együtt a barátaim, hollywoodi ismerőseim arra biztattak: kellene az én életemről is egy film. Azt is mondták, ha azt akarom, hogy ez a majdani film olyan legyen, amilyennek én elképzeltem, akkor a legjobb, ha előtte megírom a memoáromat.

F.B./WMN: Milyen élmény volt újra végigmenni a saját történeteden író szemmel? Inkább felszabadító vagy inkább nehéz?

P.Zs.: Érdekes volt. Sok fejezetet le tudtam zárni, közben jó pár olyan dologról értesültem, amiről vagy nem tudtam, vagy nem emlékeztem rá. Örülök, hogy rávettem magamat. Több mint három évig tartó munka során készült el az amerikai kiadás.

Az egyik legváratlanabb dolog, amit megtudtam, az volt, hogy édesapám hogyan kezdett el sakkozni gimnazistaként.

Ha ő akkor nem kezd el játszani, akkor nem lett volna otthon sakktábla, amit én véletlenül megtaláltam a negyedik születésnapom előtt – és ami aztán az egész sorsunkat befolyásolta. 

F.B./WMN: Tényleg nagyon izgalmas, hogy az egész Polgár-brand, ahogy ma ismerjük, tulajdonképpen ebből a véletlenből nőtt ki, hogy te rátaláltál arra a sakkészletre kislányként. Apukádnak volt ez az elmélete, hogy bármilyen gyerekből zsenit lehet nevelni a megfelelő módszerekkel. Mit gondolsz, ha az nem a sakk lett volna, akkor mi?

P.Zs.: Amikor négyéves korom előtt felfedeztem a sakkot, mi már egy ideje foglalkoztunk matematikával. Ez az ő nevelési módszerének volt a tudatos része. A sakk merő véletlen volt.

De hatéves koromig párhuzamosan ment a kettő, sakkoztam és matematikát is tanultunk. Ekkor azonban apu rájött: ahhoz, hogy kiemelkedőt alkossak akármelyikben, az egyikre kell fókuszálni, hogy ne menjen a másik rovására. Én akkor a sakkot választottam. Remek dolog, hogy a zsenge korom ellenére rám bízta ezt a döntést. A történelem végül azt igazolta, hogy jól döntöttem.

F.B./WMN: Az egész életeteket kitöltötte a sakk, ami a te fiatalkori választásod volt. Ébredt benned valaha neheztelés amiatt, hogy egy ennyire rendhagyó gyerekkorod lett? Hogy az átlagtól nagyon eltérő életutat választott számodra édesapád?

P.Zs.: Nem, mert szerencsés voltam abban, hogy nagyon korán jöttek a sikerek. Négy és fél évesen megnyertem a Budapesti Úttörő Olimpia döntőjét a lányok között 100 százalékos teljesítménnyel. Emiatt a média fókuszába is belekerültem, amitől úgy éreztem: vagyok valaki. Tetszett minden, annak ellenére, hogy eleinte nem volt könnyű, hiszen a férfiak engem, a négyéves kislányt nehezen fogadtak be. De amikor le tudtam őket győzni, az nagy elégtétel volt számomra. Aztán szép lassan hozzám szoktak, és majdhogynem felnőtt számba vettek – miután bizonyítottam a sakktáblán.

F.B./WMN: A testvéreid hogy vannak ezzel? Hiszen ők már sodródtak az árral, követtek téged az úton.