„A látás elvesztése az egyik legnagyobb félelmünk” – Interjú dr. Zobor Annamária Ditta retinakutatóval

–

Kurucz Adrienn/WMN: Orvostanhallgatóként miért a szemészet szólított meg?

Dr. Zobor Ditta: Maga az orvosi pálya számomra kézenfekvő választás volt, hiszen a szüleim is orvosok voltak, így gyerekkoromtól ebben a közegben éltem. Édesapám nőgyógyász, édesanyám gyermek fül-orr-gégész volt, gyerekként élveztem, ha bemehettem hozzájuk a rendelőbe vagy a klinikára. A szülészetet csodálatosnak tartom – amikor egy kisbaba megszületik, az fantasztikus élmény az orvosnak is. De én nem éreztem magam „sürgősségi típusnak”, nem láttam magam a nagy akciók közepén sebészként vagy mentőorvosként sem. Inkább a „detektívmunka” vonzott: végiggondolni, mi miért történik, sejt- vagy akár molekuláris szinten megérteni az összefüggéseket.

Ötödévben találkoztam a szemészettel, és nagyon megtetszett. A szem egy jól körülírható, ugyanakkor rendkívül izgalmas terület. Az egyik legfontosabb érzékszervünk, születéstől egészen időskorig bárkinél felmerülhet valamilyen probléma.

A szemészet egyszerre tud betegközeli szakma lenni – például egy szemüveg felírása is óriási segítség lehet –, ugyanakkor nagyon innovatív is, hiszen a képalkotó eljárások és terápiák folyamatosan fejlődnek.

Az is tetszett benne, hogy sokszínű: aki nem szeretne operálni, az is megtalálhatja benne a helyét, de a sebészeti irány is nyitva áll. Én végül inkább a kutatások felé fordultam.

K. A./WMN: A szakmai életedből 17 év Németországban telt. Az egyetem után költöztél ki?

Z. D: Már az egyetem alatt. Ötödévesként pályáztam meg egy ösztöndíjat és halasztottam egy évet, mert nem egyszerűen a külföldi gyakorlatot akartam kipipálni vagy a nyelvet akartam gyakorolni, hanem a szemészetet szerettem volna közelebbről megismerni. A freiburgi szemészeti klinikán töltöttem majdnem egy évet. Nagyon jó benyomást tett rám: a szakma, a környezet, az emberek – rögtön tudtam, hogy szeretnék visszatérni.

Hatodév után lediplomáztam, itthon kezdtem rezidensként, de közben több német klinikára is beadtam a jelentkezésemet. Végül a Tübingenben felajánlott  lehetőséget választottam: az ottani szemészeti klinika egyik részlegvezető professzora, dr. Eberhart Zrenner – aki világklasszis szakember – hívott meg. Az ő területe az elektrofiziológia és az öröklődő retinabetegségek kutatása, innovatív terápiákat fejleszt. Fantasztikus személyiség: emberileg inspiráló, szakmailag kiemelkedő, korrekt vezető. Olyan közegben dolgozhattam, ahol az ember az álmait valósíthatja meg: mindenki kibontakozhatott, a legjobb ötleteket, embereket vonzotta magához. Ő az egyik ötletgazdája a retina alá beültethető chipnek is.

Úgy terveztem, csak egy évet maradok. Aztán kettő lett belőle, majd három – és végül összesen 17 év. Családi döntés okán költöztünk haza: a férjem is magyar, szintén orvos, és mindig úgy gondoltuk, hosszú távon Magyarországon szeretnénk berendezkedni. Három gyermekünk van, és bár előny, hogy elsajátították a német nyelvet és egy másik kultúrát is megismertek, de fontosnak tartottuk, hogy magyar nyelven tanulják a nyelvtant, az irodalmat, a történelmet, és legyenek magyar gyökereik. Úgy gondoltuk, legkésőbb akkor kell hazajönnünk, amikor a legidősebb gyerekünk iskolába kerül. Ez pont így alakult: amikor a lányunk iskolát kezdett, mi is itthon kezdtünk újra dolgozni. 

K. A./WMN: Ezután következett egyből a Semmeleis Egyetem?

Z. D: Mindenképpen szerettem volna egyetemi környezetben maradni. Az, amivel én foglalkozom – az öröklődő retinabetegségek, nagyon speciális része a szemészetnek, és az egyetemen kívül nem igazán lenne tere.

Emellett nagyon fontos nekem az oktatás: szeretek diákok közt lenni, tanítani. Természetesen jól érzem magam a rendelőben is, mert az meg mindennapi sikerélményeket ad. De igazán az vonzó számomra, ha nemcsak kívülről szemlélhetem, hanem aktívan részese is lehetek a szakma fejlődésének.

A hazatérésünk időzítése szerencsés volt: akkoriban Roska Botond professzor kutatásai – ő magyar származású tudós, de Svájcban dolgozik – már nagyon ismertek voltak, és szorosan kapcsolódnak ahhoz, amit én a klinikumban csinálok. Régóta ismertem őt, a cikkeit is olvastam, és az egyetem is igyekezett szorosabbra fűzni vele a kapcsolatokat. Így amikor hazajöttünk, érdeklődés volt az iránt is, amivel én foglalkozom. 

Családilag is jó döntésnek bizonyult a költözés: nem kell ingáznunk, sok időt nyertünk, amit a gyerekekre fordíthatunk. Ők jól érzik magukat, szeretnek iskolába járni, látom, hogy kinyílnak. Én pedig örülök, hogy egy olyan egyetemi közeghez tartozom, amely elkötelezett az innovatív terápiák bevezetése és a fejlődés mellett – még akkor is, ha ezek a ritka betegségek piaci szempontból kevésbé „érdekesek”.

K. A./WMN: Pontosan milyen ritka betegségekről van szó? Hány embert érintenek?

Z. D: Ritka betegségnek számít, ha körülbelül egy a négyezerhez vagy annál is ritkább az előfordulása. Nehéz számszerűsíteni, de ha összeadjuk a különböző ritka szembetegségeket, jelentős betegpopulációról beszélünk. Ráadásul ezek a betegségek gyakran már gyerekkorban megjelennek, és egy egész életen át kísérik a betegeket, így a társadalmi hatásuk is nagy: az iskolákat, a munkaerőpiacot, az egészségügyet is érintik. A gond az, hogy jelenleg nagyon kevés terápiás lehetőség van.

2017 óta létezik egyetlen törzskönyvezett génterápiás szer, amely az RPE65 gén által okozott betegségek kezelésére szolgál. Ez sem állítja vissza az eredeti látásfunkciót, de képes a folyamatot megállítani, lassítani, és sok betegnél a látásminőség javulásáról is beszámoltunk. Ez hatalmas áttörés volt. Emellett számos terápia fejlesztés alatt áll, több irányban is folynak kutatások – de univerzális megoldás sajnos még nincs. Nagyon várjuk, hogy mikor jelenik meg a következő hatékony szer.

K. A./WMN: A retina szót mindenki ismeri, de csak kevesen tudják pontosan, miről is van szó. Miért kulcsfontosságú része a szemnek – és a kutatásaidnak?

Z. D: A retina, magyarul ideghártya, a szem belső felszínét borítja. Minden fényinger ide érkezik, és az itt található sejtrétegek dolgozzák fel. Elsőként a fotoreceptorok – a fényérzékelő sejtek – alakítják át a fényt elektromos jellé, amelyet a retina további sejtrétegei feldolgoznak, majd továbbítanak az agy felé. A látás tehát már nagyrészt a retinában kialakul.

Az ideghártyát azért is kutatják nagyon sokan, mert igen bonyolult a szerkezete, és bár nagyon sok mindent tudunk már róla – tudjuk például, miért látjuk a színeket vagy hogyan jön létre a kontrasztlátás –, de még mindig nem tökéletesen megfejtett az egész.

Ma már szerencsére belenézhetünk a szembe, és közvetlenül vizsgálhatjuk ezt a szövetet, akár egy rutinvizsgálat során is láthatjuk az apró eltéréseket az úgynevezett OCT (optikai koherens tomográfia) segítségével. A kutatásban még ennél is tovább jutottunk: ma már egyesével láthatjuk és ingerelhetjük a fotoreceptorokat, így óriási potenciál rejlik abban, hogy a látás működését minél pontosabban megértsük.

A genetikai eredetű betegségek, amelyekkel én foglalkozom, főleg ezeket a fényérzékelő sejteket érintik. Több mint 300 gén ismert, amelynek hibája retinabetegséget okozhat – és még mindig vannak ismeretlenek. Ez rendkívül sokszínű kórképeket eredményezhet, de a tünetek sokszor hasonlóak. Terápiát fejleszteni azonban nagyon nehéz: olyan bonyolult rendszert kellene pótolni, mint amilyen egy számítógép.

A tübingeni klinikán nagyon izgalmas kísérleteket láttam testközelből, például, ahogy a kollégáim az elpusztult sejtek pótlására elektronikus implantátumot fejlesztettek: a retina alá ültetett chip vette át a kiesett sejtek feladatát, vagyis a fény felfogását és elektromos jellé alakítását. Emellett számos gyógyszerkipróbálás is zajlott nálunk és fejlesztettünk saját génterápiás szert is, a tudományos érdeklődés nagyon szerteágazó volt. Ez óriási élmény volt nekem, és nagyon inspirál azóta is.

Fontos számomra, hogy ne csak a labor eredményeit lássam, hanem a betegek közt is dolgozzak, és a mindennapokban érezzem, mit jelent egy-egy terápia a betegeknek: mennyire tudják elfogadni, megérteni, milyen reményeik és korlátaik vannak.

K. A./WMN: Tehát párhuzamosan zajlanak a kutatások: vannak, amelyek a sejtpótlás irányába haladnak, és vannak, amelyek – például a génterápia – a kiváltó okot próbálják kezelni? 

Z. D: Az öröklődő retinabetegségek esetén a génelváltozások miatt hibás fehérjék képződnek, emiatt a sejtek működése zavart szenved, majd elpusztulnak. Az ideghártya sajátossága, hogy ezek a sejtek nem tudnak maguktól regenerálódni. A betegség elején a meglévő idegsejteket kell védeni, lassítani a pusztulást, később pedig már inkább a sejtek pótlását kell megoldani.

Az első irány a gyógyszeres, neuroprotektív kezelések, amelyek a sejtek túlélését próbálják támogatni. Ha pontosan ismert a génhiba, szóba jöhet a génterápia: ekkor a hibás gén helyett egy egészséges szakaszt juttatunk a sejtekbe. Ez injekcióval történik, a betegség típusától függően az üvegtestbe vagy közvetlenül a retina alá. Technikailag nehéz, de ma már rutinszerűen kivitelezhető eljárás.

K. A./WMN: És mi a helyzet az implantátumokkal?

Z. D: A korai próbálkozások valóban hőstettek voltak: 8 órás műtétek, kábelekkel összekötött chipek. Óriási eredménynek számított, ha egy teljesen vak beteg visszanyert a látásából annyit, hogy sziluetteket lásson.

De a génterápiák fél-egyórás műtéttel sokszor jobb eredményt hoznak, így az implantátumok háttérbe szorultak. Egyetlen irány maradt aktív: a fotovoltaikus, „napelemes” implantátum, amely külső vezeték nélkül működik. Ezen még dolgoznak az Egyesült Államokban.

Nagyon izgalmas terápiák vannak még, például az optogenetika, amelyet Roska Botond professzorék is fejlesztenek. Ennek a lényege, hogy a még meglévő, de jel nélküli sejteket fényérzékennyé tesszük: algákból származó ioncsatornákat juttatunk beléjük, így képesek lesznek fényt érzékelni és elektromos jelet továbbítani. Ez rendkívül ígéretes irány, amikkel már a klinikai vizsgálatokban is kezdünk lassan tapasztalatot szerezni. Bízom benne, hogy még az én pályám során eljutunk oda, hogy ezek a terápiák valóban működjenek.

K. A./WMN: A biológiai terápiák, amikről sokat hallani, a szemészetben is jelen vannak?

Z. D: Igen, de nem minden betegségben. Például időskori makuladegenerációban injekcióval adunk úgynevezett növekedésifaktor-gátló szereket, amelyek megakadályozzák a kóros érképződést – ez a betegség lényege. Öröklődő retinabetegségek esetén viszont más stratégiákra van szükség: ott nem az erek, hanem a gének hibái okozzák a sejtpusztulást.

Egyre nagyobb szerepet kapnak az őssejtkezelések is. A laborban őssejtekből retinaszövethez hasonló úgynevezett organoidokat tudnak létrehozni. Ezek lehetővé teszik, hogy gyógyszereket és génterápiás szereket emberi eredetű mintákon, szöveteken teszteljünk, ne állatkísérletekben. Ez óriási előrelépés, mely áttörés részben Magyarországhoz kötődik: Szabó Arnold anatómus kollégám itt a Semmelweis Egyetemen például képes donorszemből származó retinát hetekig életben tartani, így valós emberi szöveten lehet vizsgálni új terápiákat és gyógyszereket, mielőtt klinikai kipróbálásra kerülnek.

K. A./WMN: Említetted, milyen fontos a szembetegségek korai felismerése. Mikor érdemes orvoshoz fordulni?

Z. D: Az öröklődő betegségek sokszor egészen más tüneteket okoznak, mint a rövid- vagy távollátás. Előfordulhat, hogy valaki sötétben rosszul tájékozódik, beszűkül a látótere, gyakran nekimegy tárgyaknak. Máskor az éleslátás kezd romlani: nem tudja a beteg kiolvasni a betűket, nem ismeri fel az arcokat. Ezek mind intő jelek.

De ha bármilyen látásbeli változást érzékelünk, érdemes szemészhez fordulni. Ha nincs komoly baj, megnyugodhatunk, ha pedig van, sokszor csak a korai felismerés ad lehetőséget arra, hogy megőrizzük a látásunkat.

K. A./WMN: Szükség van szűrővizsgálatokra akkor is, ha valaki panaszmentes?

Z. D: A kor előrehaladtával mindenkinek szüksége lesz szemészeti vizsgálatra. Negyven év felett, amikor az olvasószemüveg szükségessége először felmerül, mindenképpen ajánlott elmenni kontrollra. Ha valaki rövidlátó vagy már szemüveges, érdemes évente vizsgálatra járni, hogy a szemfenéken ne maradjon rejtve elváltozás. Akinek kísérő betegsége – például magas vérnyomás vagy cukorbetegség – van, annál az évenkénti kontroll kötelező.

A leggyakoribb kórképek közé tartozik a szürkehályog (a szemlencse elszürkülése), a zöldhályog (glaukóma), az időskori makuladegeneráció, illetve a cukorbetegség okozta szemfenéki eltérések. Ezek mind nagy betegcsoportot érintenek, ezért egy alapkontroll nagyon fontos – a menedzserszűrésekben is szerepel.

És bár közhely, de igaz: a szem valóban a lélek tükre, rengeteg betegség nyoma látható a szemfenéken.

K. A./WMN: Gyerekkorban milyen esetekben ajánlott a vizsgálat?

Z. D: Beiskolázás előtt mindenképp. Amíg a szem és a látás fejlődésben van, nagyon fontos, hogy időben felismerjük az esetleges eltéréseket. Így biztosítható, hogy a gyerek maximális látófunkcióhoz jusson.

K. A./WMN: Érzékelitek szakemberként annak következményeit, hogy egyre inkább túlterheljük a szemünket?

Z. D: Abszolút. Ez főként a rövidlátás, vagyis a miópia terjedésében mutatkozik meg. A digitális eszközök, tabletek, okostelefonok miatt a gyerekek sokkal többet fókuszálnak közelre, kevesebbet néznek távolba. Ez rövidlátásra hajlamosít, amelynek súlyos szövődményei is lehetnek. A prevenció egyik legfontosabb eszköze a természetes fény: a gyerekek töltsenek minél több időt kint a szabadban, sportoljanak, mozogjanak.

Ma már speciális szemüvegekkel, lencsékkel, fényterápiákkal is próbálják lassítani a rövidlátás kialakulását. Ez a szemészeten belül külön kutatási terület. De a felnőtteknél is látjuk a digitális túlterhelés következményeit: a szemszárazságot, a szemfelszín irritációját, fáradtságot.

K. A./WMN: Merre vezet majd a te utad a szemészetben?

Z. D: Az öröklődő betegségek felé köteleződtem el, és ezekhez kapcsolódóan főként a funkciódiagnosztika és a képalkotás érdekel. Nagyon izgat, hogyan lehet a látásélményt pontosan mérni, leírni, új diagnosztikai módszereket kifejleszteni. Dolgozom például egy Tübingeni Egyetemmel közös projekten, ahol egy automatizált látótérvizsgáló szoftvert fejlesztünk. Emellett foglalkoztat a képalkotó diagnosztika új generációja: hogyan nyerhető még több információ a retina anyagcseréjéről, oxidatív stresszéről, milyen biomarkerek jelezhetik korábban a betegségeket vagy a terápiák hatásosságát. A jövőmet az innovatív képalkotók és technológiák fejlesztésében látom – és nagyon szeretném, ha Magyarország ezeknek a ritka betegségeknek a kutatásában világszínvonalat képviselne.

K. A./WMN: Nyugat-Európához képest le vagyunk maradva?

Z. D: A kezelési lehetőségekhez való hozzáférésben igen. Még nem mutattuk meg eléggé, hogy van annyi betegünk és szaktudásunk, amivel be tudunk kapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe. A pályázatoknál a ritka betegségekkel nehezebb támogatást nyerni, mint a gyakori kórképekkel. De a magyar orvosok mindig bizonyították külföldön, hogy tudásban fel tudjuk venni a versenyt. Ha össze tudunk fogni, ha együttműködéseket építünk, akkor itthon is versenyképesek lehetünk. Ez most a feladat: megmutatni, mire vagyunk képesek, és bevonzani azokat a kezeléseket, amelyek óriási előnyt jelentenének a betegeknek.

K. A./WMN: Van, hogy úgy érzed, az orvoslás-kutatás mostohagyereke a szemészet?

Z. D: Inkább azt, hogy a ritka betegségekkel nehezebb figyelmet kapni. Pályázatoknál mindig könnyebb a gyakori betegségekre forrásokat találni. De hiszek benne, hogy ha kitartóan dolgozunk és nemzetközi együttműködéseket építünk, akkor ez változni fog. Ritka betegségek kezelésében egyébként minden szereplő egy nagy család része: kevés a beteg és a szakember is, ezért muszáj összefogni. Én rendíthetetlenül azon dolgozom, hogy ez itthon is előremozduljon.

K. A./WMN: Említettél nekem egy kutatást, amely szerint az emberek egyik legnagyobb félelme az egészségükkel kapcsolatban a látásuk elvesztése.

Z. D: Ez így van.

A látás alapvető kapocs a külvilághoz, a hozzátartozóinkhoz, a mindennapi életünkhöz. Amikor elvész, az nemcsak a tájékozódást lehetetleníti el, hanem az agy frissességét is veszélyezteti: a látás- és hallásvesztés például a demencia kialakulását is felgyorsítja.

Ezért minden apró változtatás – egy jó szemüveg, egy sikeres terápia, egy segédeszköz – óriási életminőségbeli javulást adhat. Ezért érzem hivatásomnak, hogy minden betegnek segítsek, és hozzájáruljak ahhoz, hogy minél több embernek maradjon meg a látás élménye.

Kurucz Adrienn