Dr. Bánki György: Kiemelkedő vágya a társadalomnak, hogy valaki rendet tegyen és elszámoltassa a bűnösöket

–

Klasszikus, dokufilmes jelenetet látunk, a rendőrök épp két férfit vallatnak. Balfi Marci és Tojás nemrégiben megkötözött, majd egy csónakban a Tiszába engedett egy szerb háborús bűnöst – ám állításuk szerint ezt nem saját szándékból, hanem egy démon, bizonyos Jimmy Jaguár hatására tették, aki megszállta őket. És ezzel az élménnyel nincsenek egyedül.

A környékről egyre többen „ismerkednek össze” a démonnal, és döntenek úgy, hogy neki szentelik az életüket, jelentsen ez bármit is a családalapítástól kezdve a további önbíráskodásig – a rendőrök, antropológusok, pszichiáterek, médiaszakemberek pedig egyre értetlenebbül szemlélik a jelenséget. Dr. Bánki György is a stábban van, és látszólag saját magát alakítja – legalábbis egy pszichiátert. De vajon valóban egyetért-e mindazzal, ami a filmben elhangzik? Vajon hogy tekint orvosként a spirituális jelenségekre? És, ha már itt tartunk, úgy en bloc a magyarok mentális állapotára? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Takács Dalma/WMN: Nem ez az első alkalom, hogy színészként próbálod ki magad, de a Jimmy Jaguáros szereped nagyon rendhagyó, hiszen itt pszichiátert alakítasz. Milyen érzés volt elfogadni ezt a felkérést?

Dr. Bánki György: Jó érzés volt, de ez nem a pszichiáteri lét regiszteréből jött. Mindig is vonzott a film, illetve a színészkedés lehetősége. Fliegauf Bence korábban már megkeresett egy másik tervével – ott egy apa–lánya-kapcsolatban kellett volna játszanom, valószínűleg az apát –, azonban azt a szálat végül kihúzta. Mit mondjak, a film persze díjakat nyert, úgyhogy írtam is neki, hogy ne húzogassa ki az embert későbbi nyertes alkotásokból.

Aztán eltelt egy kis idő, Bencének pedig új ötlete támadt, és mivel ez egy no-budget munka volt, tán kapóra jöttek az olyan szereplők, mint én, akinek ez nem megélhetés kérdése, hanem szárnyvonali ambíció. Igazából nem is tudtam pontosan, mire mondok igent, de bíztam a Fliegauf-brandben, úgyhogy mentem.

Persze kényes dolog a saját szakmádat játszani úgy, hogy közben másvalakit jelenítesz meg – ezzel egyébként Gulyás Marci is küzdött.

Ő speciel úgy próbálta távolítani a figurát, hogy őszre festette reggel a haját. Nem baj, nehezen, de lemosták. A civil énünk ebben a jelenetben, amatőrként, nem akadály volt, inkább segítség.

T. D./WMN: Neked mennyire kellett átalakulnod? Az általad alakított Péter mennyiben különbözik tőled pszichiáterként?

B. Gy.: Abban egyezünk, hogy Péter és én is felelősségünknek érezzük, hogy úgy beszéljünk, ahogy igaznak tartjuk, de a filmbéli karakterem talán konfliktusosabb és sprődebb, mint amilyen egy ilyen helyzetben vagyok. Emellett Péter alapvetően elfogadja, hogy a főszereplőket tényleg megszállta ez a Jimmy Jaguár nevű démon, és nem pusztán elmekórtani jelenségként tekint az állapotukra. Ez a történet logikájában helyénvaló, a való életben bajos.

T. D./WMN: Említed, hogy kényes dolog saját szakmát játszani úgy, hogy közben más karaktert jelenítesz meg. Valószínűleg ez hatványozottan igaz lehet az áldokumentarista műfajban, amikor egy ponton tényleg megtévesztő a néző számára, hogy fikciót vagy valóságot lát. Pláne, ha ezt még tovább tetézi, hogy Gulyás Marci és Feldmár András is kvázi önmagukat hozzák. Számodra okozott dilemmát az, hogy mennyire leszel összemosható a filmbéli karaktereddel? Vagy hogy mennyire tudják majd szétválasztani a kettőt a követőid, akár a klienseid?

B. Gy.: Egy ennél is távolabbi karakter esetében nem vállaltam volna a feladatot, mert az összemossa a valós szakmai identitásomat a néző fejében a fiktívvel. Hentest alakíthatok, vámpírt vagy huszárt is, az nem okoz zavart. Van viszont közben egy alapvető szakmai igazság.

Egy korrekt, tisztességes pszichiáter neked csak a rendelőben létezik, és te nem hallasz arról, kit szeret, milyen zenekarban játszik, mivel ért egyet. De én nem ilyen vagyok, rég elrontottam, ezzel főzök, és folyamatos feladat reflektáltan tartani a szerepvállalásaimat.

Tisztában vagyok vele, hogy mindez ambivalens érzéseket is kiválthat. De arról sosincs pontos képed – és nincs hozzá száz százalékig közöd –, ahogyan mások gondolkodnak rólad.

Ami viszont lényegesebb, hogy mit hoz létre ez a csomag a kliens viszonyulásaiban és fantáziáiban, hogy a közös munka alakulására hogyan hatnak ezek a benyomások. Minden rendelőn kívüli rezdülés, amivel a kliens találkozhat, azonosulást vagy fejtörést okozhat a számára, és érintheti a kapcsolatunkat, ezen keresztül pedig a fejlődését. Éppen ezért bátorítom is őket arra, hogy ha szükséges, beszéljünk róluk. Pszichiátert amúgy már nem alakítanék. Éppen az élettel való interferencia miatt.

T. D./WMN: Mindenesetre a filmbeli karaktered nagyon hitelesen áll ki a démon létezése mellett – még ha ez nem is hangzik el expliciten a szájából –, így a nézőben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy megférhet-e egymás mellett tudomány és spiritualitás. Szerinted hihet a természetfeletti erőkben, ha úgy tetszik, a démonokban egy orvos?

B. Gy.: Ha a valóságban hívnának be egy ilyen beszélgetésre, szigorúan a szakma felől közelíteném meg a kérdést. A mi kompetenciánk nem terjed ki arra, hogy démonok létezéséről beszélgessünk – mi csak azt tudjuk megvizsgálni, hogy a jelenség hogy hat a kliensre, mit jelent az ő számára. Éppen ezért kulcsfontosságú Feldmár jelenete a filmben, amikor kimondja:

voltaképpen mindegy, hogy van-e démon vagy nincs, a kérdés az, hogy mi magunk hogy reagálunk rá, mennyi teret engedünk neki.

Én nem hiszek abban, hogy létezik démon – abban viszont igen, hogy az egyén megélhet így egy helyzetet. 

T. D./WMN: Pszichiátriai kórképnek minősül az ilyesmi?

B. Gy.: A mi kultúránkban mindenképpen, ugyanakkor érdekes megvizsgálni, hogy ha mindez például Afrikában történne, ahol a kultúra és a hitrendszer más módon épül fel, vajon ugyanezt gondolnánk-e. Ez a kérdés a filmben is felmerül, az antropológus is ebből a szempontból vizsgálja a jelenséget. Gondoljunk csak arra az egyszerű esetre, hogy vannak országok tőlünk keletre, ahol az emberek nem mosolyognak, és ha te mégis, akkor azt gondolják rólad, hogy bizonyára ütődött vagy, vagy akarsz valamit. Ha nyugatra megyünk, ott meg azért néznek furcsán, hogy miért nem bírsz derűsebbnek tűnni.

Ha egy másik, a miénktől merőben eltérő kultúrában kellene véleményt alkotnom pszichiáterként a démon jelenségéről, először meg akarnám érteni az ottani miliő működését, hogy hogyan formálódnak a családok, miben hisznek az emberek.

De azt gondolom, az ember maga mindenhol ugyanaz, a lényeg változatlan.

T. D./WMN: A magyar hitrendszerben a démon idegenen cseng, de másfajta felsőbb hatalmakba vetett hit, és azoknak tulajdonított erő itt is megjelenik – elég csak az egyszerű istenhitre gondolni. Szerinted van létjogosultsága a terápiás munkában annak, hogy egy szakember higgyen valamilyen felsőbb hatalomban?

B. Gy.: Szerintem ezeket muszáj különválasztani egymástól. A transzcendens egy másik dimenzió, mint amiben a pszichoterápiás munka hatékonyan zajlik, és ha a kettő összekeveredik, akkor nem látunk tisztán, ide-oda hivatkozunk. Egy stand-upos mondta, hogy amikor a barátja szakított vele, arra hivatkozott, hogy szerinte Isten nem helyesli a kapcsolatukat. Ám ezzel épp párhuzamosan zajlott a Katrina hurrikán, amire ezek szerint Isten pont emiatt nem tudott időt szakítani. 

Ez egyébként is a pszichoterápiás munka egyik legfőbb kihívása: könnyű benne összekeverni dolgokat – saját magunkat a másikkal, az anyánkat az ő anyjával, az érzéseinket a másikéval – a transzcendens csak egy a nehézségek közül.

A kliens, aki belecsöppen egy terápiás kapcsolatba, vágyja és féli is azt, hogy a szakember meglássa az ő jó és rossz oldalait, és hogy majd megpróbálja azokat benne farigcsálni. Ha ebbe belecsorog az, hogy mi a hitrendszerünk mentén mit ítélünk helyesnek vagy helytelennek, az lehet egy, a másik által látszólag vágyott vezérfonal, de többnyire akár akadály is, ami a fejlődése útjába áll.

A terápiás kapcsolat összetett és bonyolult, és mindenképpen hatással lesz rá az, hogy kik vagyunk: a neveltetésünk, a nemünk, a korunk, az értékrendünk, azonban nem mindegy, hogy reagálunk, ha ezek megjelentek a terápiás térben.

Szerintem egy képzett terapeuta ugyanúgy képes jó helyen kezelni, ha úgy tetszik, féken tartani a saját vallásosságát, mint a gyerekkori élményeit, hogy ne keveredjenek a páciens világával. Ugyanakkor folyamatos és küzdelmekkel teli vizsgálat tárgya, hogy mit váltunk ki egymásból, és ezt hogyan tudjuk a kliens megértésének a szolgálatába állítani. 

T. D./WMN: És ha a kliens hitrendszeréről van szó – legyen az démon, Isten, ördög, bármi –, akkor mi a helyzet?

B. Gy.: Egyrészt jogában áll abban hinni, amiben akar, másrészt akkor igyekszem úgy keretezni a beszélgetést, hogy kiderüljön, hol van a hit helye az ő életében, és olykor nem válik-e a hárítás eszközévé.

T. D./WMN: Említetted, hogy vonz a filmek világa, örömmel vállaltad a színészkedést. Emellett írsz és zenélsz is. Sosem gondoltál rá, hogy inkább művészeti pályára menj?

B. Gy.: Mindig is körbevett ez a világ, nagyapám grafikus volt, édesanyám baráti körében ott volt Bódi Gábor és Huszárik Zoltán, és volt kántoros dedikált fotóm Madaras Józseftől, de azt sajnos elcsórták a suliban. A ’80-as évek elején a ferencesekhez jártam, és akkoriban nem lehetett onnan csak úgy akárhova menni, nekem az orvosi tűnt jó esélynek egy polgári életre, és az nem volt ideológiailag kikezdhető választás.

Ugyanakkor tudom, hogy színészesebb vagyok az életben, mint sok civil ember. Ezt legalább használni tudom, amikor előadok.

A regényírás a mai napig vonz, csak a működő polgári élet fenntartása, a közel állók támogatása azt indokolja, hogy az ember uncsi legyen és racionális döntéseket hozzon.

T. D./WMN: És az, hogy van benned affinitás a művészetek iránt, megmutatkozik bárhol a pszichoterapeuta létben?

B. Gy.: Biztosan. Szokták mondani, hogy a pszichoterápia maga is egy orvosi-művészeti ág, és én is ezt vallom.

Annyi finom dramaturgiai, érzelmi-intuitív működést használsz menet közben, mintha könyvet írnál vagy zenét szereznél, csak a produktum egy másik emberben zajló lehetséges változás lesz, ami közben nem mutatható meg a nagyközönségnek.

Talán épp ezért szeretek olyat is csinálni, ami közönség elé vihető.

T. D./WMN: Mindkettőben megéled a sikerélményt?

B. Gy.: Abszolút, csak míg egy film, egy zene vagy a vicces, közéleti bonbon-posztok, amiket Facebookra írok, gyorsabb kielégülést hoznak, a terápiás munka lassú folyamat. Ott a sikert más léptékben mérik. Van, hogy egy borderline vagy narcisztikus személynél az is eredmény, hogy megmenthető a terápiás kapcsolat, és az illető elbírja, ha olyat hall tőlem, ami nem komfortos számára. 

T. D./WMN: A Jimmy Jaguár rengeteg érdekes kérdést felvet – a korábban tárgyaltak mellett ott az az erős erkölcsi állásfoglalás is, hogy a bűnösöknek bűnhődniük kell. Te gyakran megnyilvánulsz közéleti témákban, így érdekelne, hol látod ennek az alkotásnak a helyét a mai Magyarországon.

B. Gy.: Igen, ebben a filmben egy elroncsolt társadalmat látunk, aminek a tárgyai, közegei, tájai, karakterei mind-mind tele vannak lepusztultsággal, traumával, sérelemmel. Mire jön egy mesebeli figura, aki igazságot szolgáltat, amire nagyon vágyunk, mert Mátyás elég rég odalett.

Szerintem kiemelkedő vágyunk mostanában, hogy valaki tegyen már rendet, számoltassa el a bűnösöket.

Ugyanakkor, ha ez kielégül, az esztétikailag veszélyes, mert ettől a film didaktikus lesz, és az kedvezőtlenül hat a nézőkre. 

Bence épp azelőtt írt bele például egy pedofilbotrányt, hogy egy hasonló ügyből országos felháborodás keletkezett. Egy társadalom megrontásából logikusan következnek bizonyos dolgok, például a bűnök és eltussolások örvényei, amik a művészi megérzés és jóslat tárgyaivá válnak. A művészi megérzés meg a valóság pedig – hogy úgy mondjam –, néha egymás farkába haraphatnak.

De ez a film számomra arról is szól, hogy milyen iszonyatos távolság van a társadalom résztvevői és a hatalom között.

Hogy a kisembereknek, akik itt feltűnnek – és sokszor marginálisak –, valójában mennyire messze érzik magukat attól a szinttől, ahol eldőlnek a dolgok. Na ebbe érkezik meg Jimmy Jaguár, és szippantja magához azokat, akikben ez visszhangra talál. A hatalom nélküliséget tettvágyba fordítja, ami egyszerre tűnik követendőnek, ijesztőnek és igazságosnak. 

T. D./WMN: Azért nem mindig egyértelmű, hogy ez így is marad és nem vadul el a helyzet. 

B. Gy.: Igen, és itt találkozik össze a Jimmy Jaguár az emberi természettel: ezek az erők a tömegben megélt élményekkel megfeleltethetőek, hisz tömegként egyaránt lehetünk igazságosak és arányosak, de pusztítóak is.

T. D./WMN: Szerinted van abban felelőssége ennek a filmnek, hogy meddig megy el, hol áll meg ez az erkölcsi állásfoglalás?

B. Gy.: Szerintem a művészet nem ezen határok kijelölésére való. Kivéve az állami, amit a régi szép, szovjet filmek is tudtak, ahol az a cél, hogy kész dolgokkal táplálják a néző elméjét a jó és rossz ügyében, és megmondják neki, miről mit kell gondolnia. De a valódi művészetnek lényegi feladata, hogy a néző maga küzdhessen meg azzal a feszültséggel, amit teremt, maga dönthessen arról, hogy minek hol a határa. A filmnek nincs más dolga, mint releváns kérdéseket felvetni.

T. D./WMN: Ezt a fajta pengeélentáncolást mi is megéljük mostanság, különösen kiélezve a választások előtti állapotra. Mit gondolsz, ki fog durrani ez a lufi? Vagy lefordulunk valamilyen irányba a pengéről a választások hatására?

B. Gy.: Nagyon feszült a helyzet, és kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni.

Azt láthatjuk, hogy a hatalom nagyon félti magát, és mindent elkövet, hogy a feszültséget ne rajtuk kérjük számon, hanem egymás között játsszuk le.

Hosszú világfolyamatok részesei vagyunk, amihez képest a mi életutunk rövid. Egyetlen élet léptéke felől értelmezve, attól tartok, bizonyos problémák egy kormányváltással nem oldódnak meg – mert közben áthatja a lokális kínjainkat, a tömeg lelki mozgásait az orosz és az arab befolyásszerzés, a kínai cselszövés, a klíma megváltozása, a mesterséges intelligencia és még ezer dolog. Ezek akkora erők, hogy ugyanazt a tanácstalan, marginalizált, elhagyatott, dühös állapotot élhetjük meg, amit a Jimmy Jaguár karakterei.

T. D./WMN: Te hogy tartod magad stabilan egy ilyen terhelt időszakban?

B. Gy.: Nekem sokat segít, hogy foglalkozom a felmerülő témákkal, és hogy kapcsolódom a közösségem ügyeihez. Szerintem szükséges az egészségünk megőrzéséhez, hogy foglalkozzunk a közös dolgokkal. Hogy ne tántorítsanak el. És persze a szeretetteli kapcsolatainkkal. Emellett nálunk életigenlő családi képesség a humor. Na és az életem fontos összetevője a munka és az alkotás is.

Takács Dalma