Soha nem iszom, soha nem drogoztam, mégis tizenöt éve „hátráltatom a társadalmat és teszem tönkre a családomat”. Tizenöt éve nem „vagyok képes felülkerekedni az ösztöneimen”. És igen, sokkal jobb lenne rákos betegnek lenni, mert akkor végre teljes meggyőződéssel kimondhatnám, hogy: nem az én hibám! Mutogathatnám az igazolást, hogy nézzétek, itt van ez a kóros sejtburjánzás, ez tehet róla, nem én! De én „csak” szorongok. Tizenöt éve. És „csak” pánikrohamaim vannak. Nekem „csak” össze kellene szednem magam. Meg sportolnom kellene. Meg nem cigizni, nem kávézni. Meg pozitívan gondolkodni.

Nekem és a függőknek nem jár igazolás, nekünk nincs mentségünk.

Tizenöt év alatt háromszor sikerült elhagynom a gyógyszereket, mégsem tudtam végleg „felülkerekedni az ösztöneimen”.
Legutóbb, amikor„ jó dolgomban nem tudtam már, mit kezdjek magammal”, sikerült negyvennyolc órányi, szűnni nem akaró pánikrohamot produkálnom, így hajnali háromkor, életemben először végre bejelentkezhettem a közeli kórház sürgősségi osztályára, pedig én is tudom ám, hogy pánikrohamot nem a sürgősségin, hanem otthon illik intézni.

Aztán jött, amit még félkegyelműként sem akartam hallani soha, hogy: annyi főorvos látott már, annyi gyógyszert beszedtem már, annyi pénzt elszórtam terápiára, kineziológusra, természetgyógyászra, hogy „most már ideje lenne befeküdni az osztályra”.

Én? A pszichiátriára? Kizárt! Én nem süllyedhetek ennyire mélyre! Én egyetemre jártam (külföldön is), három nyelven beszélek, három szakmát is kitanultam, most pedig menjek az „elmebetegek” közé? Ez a szégyennek már olyan foka, amit nem lehet megbocsátani, pedig nem is vagyok közszereplő. Ráadásul „tudjuk”, milyenek ezek odabenn, agyonverik egymást az ágyvéggel…

Hetekig úgy tettem, mintha lenne választásom. Azzal nyugtattam magam, hogy még jót is fog tenni ez az egész, mert mégis ki vagyok én, hogy különbnek képzeljem magam bárkinél? Úgyhogy fogtam a szégyenemet, az összes sztereotípiámat, minden félelmemet, és elindultam. 

Saját kérésemre senki sem látogathatott, és az első néhány hétben az udvarra sem szívesen mentem ki, hogy ne lássanak se a betegszállítók, se a látogatók, annyira szégyelltem magam.

A csoportos terápiákon gyakran szóba került, mennyire meghatározó, ha valaki megkapja a „pszichiátriai beteg” stigmát. Hogy ezt mennyire kell titkolni, mennyi atrocitás történt már emiatt. Ültem szemben a sorsokkal, és azt éreztem, nektek is látnotok kellene ezeket a „gyenge” embereket.

Azokat, akik balesetet szenvedtek. Kortól, nemtől, anyagi helyzettől teljesen függetlenül – az Úristen nem válogatós. Van, aki már képes újra járni és beszélni; van, aki még hajnal öttől este tízig megállás nélkül, vízhólyagos talpakkal korzózik a folyosón, és csak arra az egy órára ül le, amíg a kis kártyákról megtanítják neki a szavakat újra. A fal másik oldaláról mindez semmit nem számít. Hiányzó végtagok, gégemetszések nyomai, folyamatosan szivárgó aneurizmák, darabokra tört medencék, csontok, életek sem.

A kismamák, akik néhány napos újszülöttek mellől kerülnek zárt osztályra, mert „elfelejtettek enni és aludni”. Van köztük, aki magas szintű állami intézmény vezető jogásza, és soha életében nem voltak mentális problémái. A kórház szülészetén dolgozó orvosok (!) pedig kiselőadásokat tartanak ezeknek a nőknek arról, hogy a hormonok a világon semmilyen mentális problémát nem okoznak, a továbbiakban pedig lesznek szívesek védekezni, és nem szülni több gyereket. Csak azért, mert látják, hogy a pszichiátria küldte őket a hathetes kontrollra.

A nők, akiket kislányként éveken át megerőszakolt apu, nagyon sokszor anyu tudtával, majd bántalmazó kapcsolatok során vannak túl.

Az anyák és nagymamák, akiknek a gyerekeit „elnyelte” a temető, vagy épp egy szekta. Aki pedig nem lép be a szektába, annak többé se gyereke, se unokája.

A lelkészek, akik már nem bírják tovább a rendszertelenséget, a monotonitást, a magányt, és a legnagyobb titokban próbálják tartani a foglalkozásukat, mert ha valakiknek, hát, nekik pláne nem illik elmeosztályon tartózkodni.

Az orvosok és mentőtisztek, akik már nem képesek feldolgozni a munkájuk során látottakat, és súlyos depresszióba esnek, vagy gyógyszerfüggővé válnak.

… És a gyerekek. Nem értitek, mert mégis mi gondja lehet egy gyereknek, igaz? Elárulom, vannak olyan gyerekek, akiket a szüleik nap mint nap összevernek. Van, akinek a testét mindenütt hegek és harapásnyomok borítják, mert anyu üvegeket vagdos hozzá, és szó szerint darabokat harap ki belőle. Anyu nem iszik, nem drogozik, csak valami iszonyúan fájhat neki is. De mégsem anyu van a kerítésen belül, mert anyu „erős és jó ember”.

Nyolc hetet töltöttem a kerítésen belül, és az igazat megvallva, nagyon szerencsés vagyok. Engem nem ért baleset, nem bántalmaztak, nem voltak különösebben nagy traumák az életemben. Van társam, családi házam a tóparton, autóm, kutyám, munkám. Nincs sem hitel-, sem egyéb tartozásom. És nincs semmilyen mentségem.

Én „csak” szorongok.

 Anonim

Kiemelt képünk illusztráció