Herendi Gábor saját bevallása szerint igazi „sztereotípia”: már kisgyerekként tudta, hogy rendező szeretne lenni. Nem is csoda, hiszen szülei közeli barátságot ápoltak a legendás Fábri Zoltánnal, így már tizenévesen lehetősége volt belekóstolni a filmezés világába. „A legmeghatározóbb élményem A Pál utcai fiúk forgatása volt, amikor még csak tizenegynéhány éves lehettem, és az egész annyira elvarázsolt, hogy akkor eldöntöttem, én ezzel akarok foglalkozni, filmeket akarok rendezni.” Mint mondja, ő a kamera mögött találta meg a helyét, a kamera másik oldala sosem csábította, egy-két apró jelenet – például Antal Nimród Kontrolljában vagy a Valami Amerikában – világossá tette számára, hogy borzalmas lámpalázzal küzd, ha szerepelnie kell.

Mesélt arról is, milyen

mélyen gyökerezik benne a másoknak való megfelelés, a szeretet iránti vágy, éppen ezért a legnagyobb életfeladatának azt tekinti, hogy fejlődjön a nemet mondásban és leküzdje a megfelelési kényszerét. „Már jócskán hatvanpluszos vagyok, és még mindig nem tanultam meg nemet mondani, ez pedig nagyon-nagyon sok felesleges időt vesz el az életemből.”

Beszélgettünk arról, hogy szakmai oldalról milyen fordulópontok hozták meg azt a fajta magabiztosságot, amikor már maga is elhitte, hogy helye van a szakmában, és hogy ez hatással volt-e a későbbi munkáira vagy akár a magánéletére. De azt is megosztotta, melyik filmje volt számára a legnagyobb kihívás, és miért.

De a beszélgetés nem csak a szakmáról szólt. Herendi Gábor mesélt hétköznapi hobbijairól, arról, mi az, ami feltölti, és arról is, mi az, amire sokkal kevesebb ideje jut, mint szeretné. Kiderült, hogy ha egy filmben őt kellene valakinek megformálnia, melyik fiatal magyar színészre bízná a szerepet.

Az egyik legfontosabb gondolata mégis az volt, hogy a kudarc számára nem gyengeség, sokkal inkább erőforrás, és az egyik legjobb tulajdonságának is azt tartja, hogy a kudarc nem tántorítja el semmitől, sokkal inkább megerősíti.

Arról is mesélt, hogy a szülei miért nézték rossz szemmel a művészi ambícióit, és végül mi hozta meg az áttörést, amikor az édesapja is elfogadta, és büszke volt rá, hogy rendező lett a fiából.

A beszélgetés közben én is elárultam, hogy a pályám egyik legnagyobb bakija éppen hozzá köthető még a húszas éveimből, amelyen most közösen nevettünk egy jót.

Közös hang - #egészenén évadát ezzel az inspiráló, kötetlen és vidám beszélgetéssel zárjuk. Nagyon köszönöm, hogy velünk tartottatok. Az epizódok Dián Dóri és Szász Zsófi kollégáim munkáját is dicsérik, a nevükben is búcsúzom most tőletek!

Közös hang korábbi adásait a műsor címére kattintva nézheted vissza.

Krajnyik Cintia