Lásd, mielőtt örökre eltűnik: az „utolsó esély turizmus” akár még a környezet javára is válhat

–

Az utóbbi években egyre több ember utazik olyan tájakhoz vagy látványosságokhoz, amelyek talán örökre eltűnnek. A trend lényege, hogy „lásd, mielőtt végleg odalesz”, a jelenség azonban több szempontból is vitatott.

Egyrészről kutatások szerint a sokszor távoli lokációkhoz vezető utazások üzemanyag-fogyasztása éppen ezeknek a látványosságoknak, természeti képződményeknek az eltűnését gyorsíthatja fel, másrészt viszont sokan azt mondják, hogy ha felelősen történik az utazás, az arra is ösztönözheti a turistákat, hogy megóvják a helyeket, amelyeket meglátogatnak.

Megéri még egyszer megnézni?

A gyorsan olvadó, süllyedő vagy pusztuló helyek iránti turisztikai kereslet gyakran meghaladja a befogadóképességet. Izland jó példa erre:

az alig 400 ezer lakosú országba évről évre több millió turista érkezik, sokan közülük azért, hogy amíg még lehet, megnézzék a gleccsereket.

Egy felmérés pedig hat európai gleccser esetében is arra jutott, hogy a látogatók fele azért ment oda, hogy még egyszer láthassa a jeget, mielőtt az végleg elolvad. Bár önmagában a turizmus nem feltétlenül vezet megőrzéshez, a helyhez fűződő érzelmi kötődés valódi változások kiindulópontja lehet, írja a „last tourism” jelenségét vizsgáló cikkében a BBC.

Robin Kundis Craig, a Kansasi Egyetem jogászprofesszora az ökológiai megőrzés jogi kihívásait kutatja. Szerinte, ahogy egyre többen keresik fel az eltűnő korallzátonyokat, gleccsereket és szigetcsoportokat, megfelelő oktatás és korlátozások nélkül „milliók tapossák szét az amúgy is sérülékeny tájakat, amelyek próbálnak megbirkózni a klímaváltozással” – ahogy az a Yosemite Nemzeti Park egyes részein is történt.

A tömegturizmus káros következményei az érzékeny ökoszisztémákban régóta dokumentáltak. A Nagy-korallzátony például a tenger melegedése és a motorcsónakos forgalom miatt a valaha dokumentált legsúlyosabb korallfehéredésen ment keresztül.

Indonéziában és Hawaiin a turisták jelenléte szintén tartós károkat okozott a korallzátonyokon, a tengerfenék regenerációja egy-egy horgony után ugyanis akár éveket is igénybe vehet. Velence lassan süllyed a túlzott látogatószám miatt, miközben az Antarktiszon az egyre több turista jelenléte az invazív fajok megjelenésének kockázatát hordozza.

Bár kutatások szerint a turisták ökológiailag tudatosabbak lesznek egy-egy ilyen élmény után, valójában kevesen változtatnak életmódjukon olyan mértékben, hogy az valódi változást hozzon.

Az „utolsó esély” turizmus azonban mindezek ellenére sem fog megszűnni

Craig 2024-ben publikált tanulmányában arra jutott, hogy az emberi érzelmek – például a gyász – jelentősen befolyásolják a parkok klímaadaptációját. Egyik fő megállapítása az volt, hogy a legtöbb ilyen hely nincs felkészülve arra az érzelmi hullámvasútra, amit az utazók átélnek – a boldogságtól akár a gyászig. Szerinte az idegenvezetők és a parkok vezetői képesek lennének arra, hogy az utazók érzelmeit cselekvéssé alakítsák a helyszínek megőrzése érdekében. Egyelőre azonban az etikus viselkedés felelőssége nagyrészt továbbra is a turisták vállát nyomja.

Craig úgy véli, hogy

azoknak, akik ezeket a helyeket felkeresik, kötelességük a lehető legfelelősebben és legetikusbban utazni.

Ehhez három szempontot javasol átgondolni: környezetbarát módon jutunk-e el a célunkhoz, olyan programban veszünk-e részt, amely nem károsítja a tájat, és mit teszünk a megőrzésért, miután hazatértünk.

A válaszok természetesen helyszínenként és programonként is eltérnek. Vegyük például az Antarktiszt: ma már több mint kétszer annyi turistát vonz, mint a 2018-19-es szezonban, és bár vannak környezetbarátabb túrák, egyetlen hajóút nagyjából 3,5 millió forintnál kezdődik, miközben annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint amennyit egy átlagos brit egy teljes év alatt, írja a BBC.

Nadine Marshall a Nagy-korallzátonyhoz fűződő érzelmi kötődések hatásait vizsgálta. Az eredmények szerint a korallfehéredés után sok turista esetében megjelent az úgynevezett „zátonygyász”.

Míg a helyiek fokozatosan érzékelték a változást, az első látogatók valami olyasmit sirattak, amit sosem tapasztaltak: a zátony korábbi, egészséges állapotát. Ez jól mutatja, milyen gyorsan kialakulhat erős kötődés, amely akár a klímabarát magatartást is erősítheti.

Az „utolsó esély” turizmus jelensége rávilágít, hogy milyen gyorsan változik a világunk – miközben arra is felhívja a figyelmet, hogy minden utazás következményekkel jár: amellett, hogy élményt ad, kárt is okozhat. Végső soron pedig a kérdés nem csupán az, hogy eljutunk-e az „utolsó esélyes” látványosságokhoz, de az is, hogy miként válhatunk tudatos, felelősségteljes turistákká, akik a természetet nem tovább pusztítják, hanem megőrzik azt.

Mózes Zsófi