–

1978. július

Megint egy légy ébreszt, mint szinte minden reggel. Dühösen próbálom elhessegetni, szívesen visszaaludnék még, de hiába. Újra és újra visszatér.

De miért pont mindig az orromra repül ez a dög? – teszem fel az értelmetlen kérdést, aztán lassan felülök. Szokás szerint a redőny résein beszűrődő fénycsíkokat bámulom. Ha erősen megdörzsölöm a szememet, még csukva is úgy tűnik, mintha csillogó fénybuborékok köröznének előttem. Ki tudja, honnan érkezik ez a belső fény? Furcsa, hogy csukott szemmel is látok, de ha kinyitom, még akkor is velem marad egy ideig.

Első utam mindig a kertbe vezet. Na nem azért, hogy gyönyörködjek benne, hanem az udvari budiba igyekszem. A lakásba ugyanis nincs bevezetve a víz. Az orrfacsaró bűztől mindig hányingerem támad. A budi az büdös. Semmit nem tehetek ellene. Elviselem.

A budi mellett balra van a malacól, jobbra a trágyadomb, az is erősen szaglik, de most mégis nagyon közel megyek hozzá. Egy hatalmas, lenyűgözően szép, bársonyos hatású, rikítóan okkerszínű állatot látok rajta. Lassan mozog. Soha nem találkoztam még ennyire különös élőlénnyel. Lehet, hogy lótetű? Nem tudom, meddig bámulom, keményen küzd az elemekkel, hogy ne süllyedjen bele a trágyába, végül megsajnálom, és egy vastag szőlővenyigét dobok oda neki. Megvárom, amíg belekapaszkodik, aztán elűznek a szagok.

Visszafelé még megvakargatom a barátságos malacok hátát. A legkedvesebbnek az a neve, hogy Öreg. Kicsit szomorúan nézem, milyen sokat hízott. Boldogan dörgöli magát a rácshoz, miközben a hátát simogatom. Apró bőrpikkelyekkel lesz teli a kezem. Szegény Öreg még nem tudja, hogy november végén vagy december elején sikítva úszik majd a vérben, miközben én befogott füllel sírok a dunyha alatt, hátha akkor nem hallom a halálhörgését. Persze hiába, ez a hang mindenen áthatol, azt hiszem, erre mondják azt, hogy velőtrázó.

Kezet mosok a kerti kútnál, amiből nem lehet inni, a zöld színű húzókar fémszagát is lemosom ilyenkor.

A mindig félhomályos konyhában fénylik a „viaszkos” asztalterítő. Az asztal alatt, két piros zománcos kannában tartjuk az ivóvizet. Ez az artézi víz. Nem tudom, mit jelent az, hogy artézi, de nagyon szeretem ezt a szót.

Mondogatom magamban sokszor egymás után: artéziartéziartéziartéziartézi egészen addig, míg értelmét nem veszti. Mint minden szó, amit sokáig ismételgetünk…

Vizet töltök a kupába. Így hívjuk a kanna tetején lévő pohárszerű tetőt. Épp csak annyi maradt benne, hogy nekem is jusson egy kis zománcízű víz. A kanna alján lévő vízkőből is nyelek valamennyit. Köpködök kicsit, majd sóhajtva fölveszem az egyetlen rövidnadrágomat és a csíkos bukléfölsőt, belebújok az utcai papucsomba, amitől két centivel magasabbnak látszom, és elindulok a vásártéri sarok felé a két üres kannával. A kék nyomós kútból zúdul az artézi víz a piros kannába. Ha elfárad a kezem, a lábammal nyomom tovább. Ilyenkor mindig attól félek, hogy be fogok pisilni, de amint megtelnek a kannák, gyorsan el is múlik ez a hirtelen támadt érzés.

A két teli kanna kiegyensúlyoz, de azért lassabban bandukolok vissza a 14 literrel. Talán elég lesz estig a víz, nem kell ma háromszor fordulni.

Korog a gyomrom, bár teliittam magamat a kútnál, kotyog a hasamban a víz.

Kinyitom a hűtőt: zacskós tej, bontott savanyúság és margarin. Utálom. A vajat nagyon szeretem, de az drága.

Megint az van, ami minden reggel: a piros zsírosbödön a spájz sarkában. Vágok egy nagy szelet kenyeret, megkenem zsírral, kristálycukrot szórok rá. Eltelít, édes. Ez van.

Kerengek a házban, megnézem, hogy az előszoba kisasztalán lévő fadobozkában van-e valami újdonság. Nincs. Pár hajcsat, gumi, ki tudja, mit nyitó kulcsok, néhány apró szög.

Kezembe veszem a tegnap ezredszerre is kiolvasott könyvemet, évzáróra kaptam jutalomként: „Az olvasás tantárgyban elért kitűnő eredményéért”. Elmondhatatlanul büszke vagyok arra, hogy van egy SAJÁT könyvem. Nem könyvtári. Nem kell soha megválnom A csudálatos Mary-től. Mindig úgy sajog a szívem, amikor muszáj visszavinnem a könyvtárba a kikölcsönzött könyveket. Úgy érzem, amit már elolvastam egyszer, mind az én saját történetem: igazságtalanság, hogy az a sok csudálatos könyv, ami a könyvtárban van, nem az én polcomon sorakozik.

Nem emlékszem, milyen nap van ma, bízom benne, hogy nyitva a könyvtár, és újra elhozhatom A Csudálatos Mary visszatér-t. Azt még csak háromszor olvastam. A konyhai villanykapcsoló fölött lógó naptárhoz megyek, hogy kiderítsem, könyvtári nap van-e?

Fejből tudom az egész januárt, annyiszor végigolvastam már: újévábelgenovévasimontituszboldizsárattilagyöngyvér (levegő) marcellmelániaágotaernőveronikabódog…

A napokat képtelen vagyok megjegyezni, de arra mindig emlékszem, hogy tegnap milyen név szerepelt a naptárban.

Pechemre hétfő van. Szünnap. Ja, persze, tegnap húsleves volt és csirkepörkölt. A konyhában ázott csirketoll és vér szaga szállt. Nem bírom végignézni a csirke lenyakazását. Sírhatnékom támad tőle.  

Csalódottan kisétálok a szemben lévő focipályához.

Annyira elképzeltem már a könyvtár hűvösét, az isteni könyvszagot, a betűtengert, ami mindig reményt ad arra, hogy ne csak az lehessen, ami van, hanem az is, ami most nincs, de mégis létezik.

Rajtam kívül senki nincs kint a pályán. Fölmászom az eperfára, a fehér a kedvencem, de azt már lelegeltük, a piros is finom, csak megfesti a kezemet, és ha rácsöppen a ruhámra a leve, akkor lecsesznek érte. Pár szemet eszem, de nem vagyok éhes. Inkább üldögélek az ágon, jó messzire ellátni innen. A Mátra felé nézek, bár nagyon messze van, de idelátszódnak a hegyek. Elvágyódom. Annyiszor lódítottam már a többieknek, hogy elsétáltam odáig és vissza… néha még magam is elhiszem. Nem tudom, meddig ülök ott, valószínűleg elég sokáig, mert megint éhes leszek.

Hazamegyek, körülnézek a kamrában. Nincs semmi. Csak az, ami mindig van.

A zsíroskenyér nem csábít. Benézek a befőttesüvegek mögé is, mintha valami csillogna. Az aranydobozos sertésmájkrém ritka csemege. Nem találom meg a konzervnyitót, de nem érdekel. Kimegyek az udvarra, a favágó tőkére állítom a konzervet, veszek egy százas szöget, és a szekercével összevissza lyuggatom a konzervdoboz tetejét. Egy csomószor lerepül a tőkéről, de nem lesz semmi baja. Végül sikerül egy akkorka lyukat csinálnom, hogy a legapróbb kiskanalunk befér a résen. Jó egy órát elszórakozom vele, de a végén jóllakom.

Unatkozom. Kimegyek a kertbe, leszedek pár szem korai szőlőt, leszakítok egy nem túl férges nyári almát. Ki kell vágnom belőle azt az egyet, amelyik belemászott. Bemegyek a konyhába, szinte semmit nem látok, annyira sötét van a kinti fény után. Fölkapcsolom a lámpát, pedig napközben nem szabad égetnünk, mert sokba kerül az áram. Kivágom a kukacot, eszegetem az almát, aztán magam sem tudom, miért, újra a naptár elé állok: újévábelgenovévasimontituszboldizsárattilagyöngyvér (levegő) marcellmelániaágotaernőveronikabódog…

Itt elakadok. A Bódog lehet, hogy mégis inkább Boldog lenne? Ahogy a szóda is szolda szerintem, csak mi itt, falun másképp beszélünk, mint a városiak. Nem olyan előkelően.

Biztos rosszul írták a naptárban is, nem Bódog az, hanem Boldog. És akkor hirtelen ráébredek: ó, hát persze, tudom már, hol kell keresnem a boldogságot!

Eltekerek bicajjal Boldogra. A szomszéd falu, ismerem az utat, csak a gáton kell végigmenni, és ott is vagyok. Fölveszem a zöld aprókockás ingemet és a kék dzsörzénadrágomat. Ünneplőnek számít, de most úgy döntök, ünnep van. Kell a hosszúnadrág, azt mondták az időjárás- és vízállásjelentésben, amit szertartásosan mindig végighallgatok, hogy délutánra eső várható.

Áttekerek a gáton Boldogra. Útközben látok egy szép madarat, sokáig száll előttem, mutatja az utat. Távolról olyan, mintha kék lenne, de nem érem utol. Lehet, hogy nem is kék, csak képzeltem?

Kicsit beborul, de csak pár szem esik, mire begurulok Boldog főutcájára.

Néznek rám. Ki ez az idegen? Mit akar itt?

Pár korombeli gyerek cselleng rajtam kívül: egy kis terecskén üldögélnek a templom melletti padon. Megkérdezik, ki vagyok, és miért jöttem.

Nem válaszolok, inkább visszakérdezek: tényleg boldog, aki Boldogon lakik?

Kinevetnek, csúfolnak, nem akarom hallani, csalódottan hazatekerek.

Pedig én komolyan azt hittem, azért van ilyen szép neve ennek a falunak, mert aki ott lakhat, az boldoggá válik.

Hát én még Boldogon se lehetek boldog? – kiáltok föl a töltésen. Annyira megrémülök a saját hangomtól, hogy majdnem lezuhanok a meredeken.

Aztán valahogy mégis megnyugszom, tán mert megúsztam a zuhanást.

Na nem baj, holnap már nyitva lesz a könyvtár. Ott kezdem a napot. Lehet, hogy mégiscsak ott lakik a boldogság.  

Both Gabi

A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Fortepan/ Szalay Béla